Táborosi Piroska

Kedves Pirkó, kérlek, mesélj egy kicsit magadról!

Táborosi Piroskának hívnak, de születtem Szabó Piroskaként 1946-ban egy ausztriai lagerben, ahol a szüleim megismerkedtek és összeházasodtak. Édesapám katonaként került a menekülttáborba, ugyanis a II. világháború alatt a fronton harcolt, így nem sok jó várt volna rá itthon – a kommunisták úgy gondolták, hogy a katonák is a náci oldalon álltak. Édesanyámat pedig a bátyja vitte ki Ausztriába, aki szintén katona volt, s az akkori szabályok szerint minden katona vihetett magával plusz egy főt az ország elhagyásakor.

De lényeg a lényeg, hogy ’46-ban még nagyon sokakban élt a remény, hogy az oroszok hazamennek, Magyarország felszabadul, és akkor a menekültek is visszatérhetnek otthonaikba. Viszont ez ugye sosem következett be, így mikor Ausztria és Németország sem bírta már ellátni a menekülteket, akkor azoknak a neve is felkerült különböző országok bevándorlási kérelmének listájára, akik eredetileg nem szándékoztak elhagyni Európát. Szóval mi is felkerültünk az listákra, amelynek hála nem sokkal később már Amerikába tartottunk. Ez volt 1951-ben.

Hogy kell elképzelni ezeket a bizonyos lagereket? Milyen körülmények között éltetek?

Szüleim először Karintiába kerültek egy sátortáborba, ahol 80 ezer menekült volt elhelyezve teljesen vegyesen, mindenféle nemzetből. Ott házasodtak össze, ott születtem meg én is, és éltem le pár hónapot az életemből – szüleim ekkor már másfél éve laktak ott. Ekkor viszont az osztrákok elkezdték organizálni ezt a teljesen kevert embertömeget, és nyelvcsoportokba lettünk osztva, amelynek köszönhetően „felment a dolgunk” a sátorban lakáshoz képest, mert egy barakktáborba kerültünk a szintén ausztriai Innsbruckba. Ezt pedig úgy kell elképzelni, hogy kis ideiglenes kétszobás faházak voltak felhúzva szépen egymás mellé, s egy szobában egy család lakott. De tudod, itt nem volt bevezetve víz, gáz vagy villany, csak egy icipici kis kályhánk volt, amitől eltekintve a barakk egyszerűen olyan volt, mint egy garázs vagy egy fészer, sőt, a falécek közötti réseken még be is tudott jönni a szél, az eső vagy a hó. 

De azért nekem egy nagyon szuper gyerekkorom volt, én nagyon boldog voltam ott, azon a 15 négyzetméteren is. Szüleim ugyanis szinte mindent megoldottak. Szereztek dunyhát is, aminek következtében éjszaka egyáltalán nem fáztunk a húgommal, hiába fagyott be mellettünk a tál víz, amit édesapám hozott előző este a patakból. Emlékszem, mikor anyukám  feltörte reggelente, és föltette a pici, icipici kis kályhára, hogy melegedjen meg.

Azta! Őszintén szólva, ez nagyon brutálisan hangzik. Ember volt a talpán, aki ilyen helyzetben gyermeket mert szülni és nevelni! Gondolom a személyes higiénia se volt éppen a csúcson. Hogyan próbáltátok mégis fenntartani?

No igen, édesanyámtól kérdeztem én is később, hogy „de mégis, mikor ott voltatok a táborban, sátorban laktatok, és étel is alig volt, mit szóltatok ahhoz, hogy gyermeket vártok?” Mire anyukám csak azt mondta: „nem tudod elképzelni, hogy micsoda nagy boldogság volt”.  És azt is hozzátette, valahányszor valaki azt mondta, hogy kisbabája lesz, mindenki úgy nézte, mintha a Jóisten az égből lejött volna, és azt mondta volna nekik, hogy „van remény, csak ne adjátok fel!”.

A higiénia pedig hát bizony szintén nem volt egyszerű. A felnőttek részéről sajnos nem tudok nyilatkozni, de nekünk gyerekeknek bilink volt sokáig, és teknőben fürödtünk szigorúan minden nap, mert a magyar mamáknak nagyon fontos volt a tisztaság. Emlékszem, szinte minden nap felsúrolták kefével és mosószódás vízzel a padlót, hogy biztosan ne kapjunk el semmit. Tulajdonképpen mindent ezzel a szódás vízzel próbáltak fertőtleníteni.

És bár nagyon szörnyen hangzanak az imént elmondottak, de azt hozzá kell tenni, hogy azért nekünk egy bitang erős immunrendszerünk lett, és mind a mai napig, lassan 80 felé közeledve, a legtöbbünknek kutya baja sincs sőt, saját fogaink vannak.

Mivel töltöttétek ezekben a lagerekben az időtöket? Nem unatkoztatok?

Ó, biztos, hogy nem! A szülők sokszor dolgoztak valami kis állásban a menekülttábor körül, mi pedig a többi gyerekkel szinte folyamatosan együtt lógtunk kinn a szabadban. Sőt, még egy német ovit is csinált nekünk pár mama, ahol közösen játszva megtanultunk németül is, aminek aztán Amerikában nem vettük túl sok hasznát – de ez már egy másik téma. Na meg volt, hogy bementünk a városba sétálni vagy az erdőbe kirándulni a cserkészekkel. Tudod, akkoriban apukám, Szabó Zoltán, már a táborban elkezdett egy kis cserkészcsapatot, egészen pontosan a Zrínyi Miklós cserkészcsapatot működtetni, ami viszont felbomlott 1951-ben, mikor mi elindultunk az USA-ba.

És amikor a városban sétáltatok, nem volt furcsa nektek gyerekként, hogy mennyire más körülmények között élnek egyesek?

Természetesen megkérdeztük, hogy hogy lehet, hogy az osztrákok ott élnek azokban a szép házakban, mi meg a barakkban lakunk? A szüleim pedig amennyire csak lehetett egy kisgyermeknek, elmagyarázták a háborút, és hogy mi történt velünk. Hogy Magyarországon minekünk is van egy nagyon szép országunk, teli szép épületekkel, és szépen öltözött emberekkel, akik tudnak sütni meg főzni, és még ott lakik a nagymama és a nagypapa, meg a nagynénik, nagybácsik. És akkor nyilván érkezett a kérdésem, hogy de hát akkor miért vagyunk itt? Akkor meséltek az oroszok bejöveteléről, arról, hogy a katonáknak menekülni kellett, stb. Mi pedig húgommal úgy ahogy megértettük ezt.  És amikor már  kicsit nagyobb voltam, az egyik esti imánál, amikor anyukám azt mondta nekem, hogy most szépen kérjél, hogy a Jóisten meg tudja adni neked azt, ami igazán fontos számodra. Én pedig akkor mondtam, hogy „édes Istenem, mikor én nagy leszek, nagyon szeretnék egy repülőt vezetni, és akkor le fogom bombázni az oroszokat”.

Természetesen mikor vége volt az imámnak, azt mondta nekem anyukám, hogy az orosz emberek nem rossz emberek. Mindenhol, ahol háború van, az emberek nem rosszak, csak rossz vezetőjük van. Nem szabad az embereket bántani, nem szabad utálni, inkább imádkozni kell értük. És azt mondta, hogy képzeld el, hogy őnekik milyen rossz tudni azt, hogy ők egy másik országot elfoglaltak.

Az osztrákok hogyan viszonyultak hozzátok?

Meglepő módon nagyon semlegesek voltak. Nem szerettek bennünket, nem is utáltak bennünket. Viszont bennük volt egy magas felsőbbrendűség, amit még pici gyerekkorban is éreztünk, annak ellenére, hogy nem tudtunk a történelemről semmit sem. Én emlékszem arra, hogy voltak német gyerekek, akik lenéztek bennünket, és mutogatták a játékaikat, hogy mi van nekik. Mi akkor nyilván csodálkoztunk, és kérdeztünk, illetve meg akartuk nézni őket, mert nekünk nem voltak játékaink. És akkor elég utálatosan ránk szóltak, hogy mi nem nyúlhatunk hozzá a játékaikhoz azért, mert magyarok vagyunk…

Hogyan érkeztetek meg Amerikába?

Mikor ’51-ben megkaptuk a kvótánkat, hogy most végre van hová mennünk, akkor nekünk egy nagy katonai hajóra kellett felszállnunk 1db, maximum két bőrönd nagyságú ládával, és akkor 10 napig utaztunk. Igen ám, de külön emelet volt a fiúknak és a lányoknak, szóval a család csak napközben tudott találkozni. Egyik nap, mikor a korlátnál álltam apukámmal, ahonnan néztük a végtelen tengert, ő egyszer csak rámutatott egy igazán távolinak tűnő szigetre, ami mint kiderült, maga Anglia volt, és szomorúan azt mondja nekem, „nagyon jól nézd meg, és jegyezd meg, mert nem tudjuk, hogy mikor látjuk még egyszer Európát… Az egy borzasztó pillanat volt.
 

Mi történt miután leszálltatok a hajóról a kikötőben?

Lajos és Gyula bácsi, akik öreg amerikások voltak, az 1920-as években jöttek ki bányászként, felelősséget vállaltak értünk a kormánnyal szemben – tehát szállást, állást adtak nekünk – elvittek minket magukhoz Pennsylvániába, ahol édesapám először egy cementgyárban dolgozott munkásként, ami jogász emberként kicsit megviselte fizikailag, édesanyám pedig egy kórházban kezdett el takarítani. Őszintén szólva ez sem volt egy könnyebb helyzet mint a lagerben, sokak belerokkantak fizikailag és érzelmileg abba, hogy elvesztették a tekintélyüket, presztízsüket, és hogy nem tudták elfogadni a tényt, hogy míg otthon őket szolgálták ki, addig most, nekik kell valaki más WC-csészéjét sikálni.

De nyilván az új nyelv, az új környezet sem volt teljesen konfrontációmentes. Nekünk magyarként nagyon törekednünk kellett a beolvadásra, hiszen ha a gyerekek meghallották, hogy magyarok vagyunk, akkor mindig kicsúfoltak, hogy így náci, úgy náci és volt, hogy kövekkel is megdobáltak minket. Úgyhogy, ha nem lett volna a cserkészet, valószínűleg odaveszett volna a magyarságunk.

Hogy kerültél bele a cserkészetbe?

Mivel édesapám hallotta, hogy Clevelandben az óriási magyar élet mellett rengeteg munkalehetőség van, így 6 hónap Pennsylvania után Lajos bácsiéktól elköszönve, átköltöztünk oda. És onnantól már minden úgy ment, mint a karikacsapás, a vasárnapi misén, a Szent Erzsébet templomban, rögtön találkoztunk magyarokkal, magyar cserkészekkel, akik meginvitáltak minket a csapatba. Úgyhogy én már 1952-től büszkén feszítettem egyenruhában a magyar zászló mellett.

Milyen gyorsan tudtatok integrálódni?

Egészen 1956-ig, amikor leverték a forradalmat, mindenki úgy gondolta, hogy ez az egész amerikai lét csak egy ideiglenes állapot, hamarosan leesik a vasfüggöny, és mehetünk haza. Szóval nem nagyon gondolkodtak az emberek hosszú távú berendezkedésen, jobbára a magyarságunkat és a társadalmi szokásokat próbáltuk fenntartani – azaz leginkább a mamák. Mi a cserkészetben testvérek voltunk, nem érdekelt az senkit sem, hogy ki honnan jött. Ugyanis valami hihetetlen módon, anyáink számára még mindig fontos volt abban a menekült helyzetben, hogy ki honnan jött, ki milyen származású, kivel hogyan kell beszélni, és bizony ebből voltak kellemetlenségek, főleg mikor megérkeztek az ’56-osok, akiknek persze szívesen segítettek, de valahol mélyen úgy tekintettek rájuk Clevelandben, hogy csak kalandorok, aranyásók, akik a jobb élet reményében jöttek…

De a lényeg az az, nekünk is meg lett tanítva, hogy bizony ott kell lenni a társadalmi eseményeken, a táncon, a teadélutánon, és hogy ott hogyan kell megfelelően viselkednünk. Az etikett számos pontjának kellett eleget tennünk. Például egy táncesten azoknak a fiúknak és lányoknak kötelező volt táncolniuk, akik egy asztalnál ültek.

Úgyhogy végül is megalkottuk magunknak ott, Ohio államban egy mini, Horthy-korszakbeli értelmiségi Magyarországot, amelyen mintha nem fogott volna az idők változása.  

Ezek szerint ’56-ban sokakban összetört egy álom?

Így van. Főleg szüleim korosztályának ez egy óriási, de óriási csalódás volt, amelyet természetesen mi is megéltünk, de mivel előtte még sosem éltünk Magyarországon, nem tudtuk igazán átérezni. Viszont arra emlékszem, hogy szinte minden clevelandi újságban a magyar forradalomról írtak. A lengyel iskolában, ahová jártam a húgommal, Évával, mi soha nem hangoztattuk, hogy magyarok vagyunk, angolul beszéltünk, éppen úgy, mint mindenki más. Viszont a forradalom kitörésekor a reggel 8-as mise végén a pap, ami akkor nem volt szokás, bejött az emberek közé, a gyerekek közé, mert ott volt az egész iskola, és azt mondta, hogy „Ezen a napon külön fogunk imádkozni Magyarországért. Magyarország éppen úgy meg van szállva, mint Lengyelország, ugyanúgy elvették tőlük a szabadságukat, mint tőlünk. A magyarok viszont nem tűrték tovább, és harcba mentek, most harcolnak a szabadságért. Ezért kell és fogunk most imádkozni értük. És azért is, hogy annak a magyar családnak, amelynek gyermekei ide járnak közénk az iskolába, a Magyarországon élő családtagjainak semmi baja ne történjen.”. Mikor befejezte az atya, a húgommal egymásra néztünk, hogy hú… Egészen hihetetlen volt tudni azt, hogy az iskola összes tanulója ránk gondol, és imádkozik értünk.

Szóval '56-ban megváltozott sok minden a magyarok között, és azt mondanám -- bár nem tudom, hogy történelmileg ez pontosan így történt-e, vagy nem --, hogy a cserkészet elindult egy másik irányba. Azelőtt a cserkészet hagyományos cserkészmunkával foglalkozott, mellékesen a kisgyerekjátékokkal, az énekekkel, szóval ilyen kis aprólékos dolgokkal, de '56 után sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a népi hagyományokra.

Viszont az ’56-osok érkezésével már annyian lettünk, hogy kialakult egy West és egy East side-i cserkészcsapat. Én a keleti oldali, 33-as Zrínyi Ilona Cserkészcsapatba tartoztam. Na és akkor el kezdtünk versengeni egymással. Ki tud jobban táncolni, kiknek szebb a tábora, kik csinálják a hangulatosabb teadélutánt, stb. Őszintén szólva, fenomenális élményeket éltünk át együtt. És tudod, ez a csoport lányka, akik megmaradtak a cserkészetben, annyira összeforrtunk, hogy mind a mai napig, hacsak tudunk, ott vagyunk az eseményeken és segítünk, szokás szerint minden évben segítő csomagot küldünk Kárpátaljára, és tartjuk egymással a kapcsolatot online vagy amikor lehet, akkor személyesen.

A férjedet is cserkészeten belül ismerted meg?

Tulajdonképpen igen is, meg nem is. Ugyanis anyukámnak volt egy kolléganője a gyárban, akivel mikor megtudták egymásról, hogy magyarok, nagyon szoros kapcsolatba kerültek, és a két család viszonylag gyakran találkozott egymással. Ugye nálunk volt 3 gyermek, mert időközben született egy öcsém is, náluk pedig kettő, Jancsi és Zsuzsi. Mi viszont eleinte csak Zsuzsival találkoztunk, és Jancsiról csak annyit tudtunk, hogy éppen Németországban tanul.

Aztán az egyik vendégség alkalmával váratlanul találkoztam vele is. Aznap este a kocsiban hazafelé édesapám hátranézett és azt mondta: „Nagyon hallgatag vagy ma este… Tetszik neked az a Jancsi fiú, ugye?” Hát persze én rögtön rávágtam, hogy nem és nem, de azért belül tudtam én, hogy igen, nekem ő lesz a férjem vagy senki.

Szóval aztán egy évvel később voltam első bálozó, és akkor valahogy rávettem Zsuzsit, hogy hozza el magával erre a cserkészbálra a bátyját is. Természetesen egy asztalnál ültem velük, szóval Jancsinak táncolnia kellett velem a szabályok szerint…  Ez volt az a pont, ahonnan minden indult. Szóval bár ő nem volt cserkész, de cserkész körökben találtunk egymásra.

Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt a történetet! Igazán furfangosan kitervelted az eseményeket!  

Te mit éreztél amikor megnyitották a határokat?

Azt én nem tudom neked elmondani… Azon a napon, mikor Magyarországon a rendszerváltás volt, az én fiam egyetemista volt, és ott volt Budapesten. És akkor telefonált nekem, nem érdekelve, hogy egy ilyen telefonbeszélgetés akkoriban belekerülhetett több száz dollárba, azt mondta nekem, hogy most vonulnak az Andrássy úton, és Magyarország újra szabad, és ez meg az fog beszélni mindjárt. Én pedig egyszerűen elkezdtem sírni, elkezdtek potyogni a könnyeim, annyira csodálatos valami volt ez az egész. Úgyhogy azt nem tudom elmondani, hogy mit éreztem, csak annyit, hogy végre, végre ez is, ez a nap is eljött. És az én életem alatt. És akkor az édesapámat hívtam, aki beteg tüdőrákosként azt mondta érzelmektől kissé remegő hangon, hogy „Én már nem tudok hazamenni, de ti menjetek, menjetek haza.”.