Szabó Zsuzsa

Morzsa

Kedves Zsuzsa, nagyon sok szeretettel köszöntelek, köszönöm, hogy időt szakítottál rám. Kérlek, mesélj egy kicsit magadról! Mit kell tudni rólad?


Köszönöm a megkeresést! Én javarészt külföldön nőttem föl, tehát pár hónapos voltam, amikor a szüleim eljöttek Magyarországról, és egy pár év Németország után, ahol hontalan státuszban éltünk, kivándoroltunk Argentínába, ahová 1948-ban érkeztünk meg. Ekkor én négy éves voltam, és tulajdonképpen betagozódtunk egy nagy magyar kolóniába, ugyanis azon a hajón, amin mi kivándoroltunk, legalább tizenkét másik magyar család is utazott ki. Tehát a cserkész társaink zöme szintén '48-ban érkezett meg Argentínába. Ugyanabban az időben valahogy összetoborozódott egy csomó angolkisasszony Buenos Airesben. Illetve mivelhogy régebben már sok emigrációs hullám volt Buenos Airesben – két háború között munkás-paraszti réteg gazdasági okokból, utána baloldali zsidó származású emberek, akik erősen tartották magukat – nagyon sok segítséget kaptunk. Például vásároltak az apácáknak egy iskolát, úgyhogy felekezeti különbségek nélkül odajártunk majdnem mindnyájan magyarok. Rengetegen voltunk, összesen  százötvenen. Fiúk, lányok, reformátusok, katolikusok, zsidók, amit akar, és ott délelőtt spanyol oktatásban részesültünk, délután pedig magyarban. És akkor ebből nőtt ki később egy cserkészmozgalom és egy önképző kör, a Zrínyi Ifjúsági Önképző Kör.
És persze kapcsolatban voltunk a többi külföldi magyar cserkészekkel, főleg a brazilokkal, de az amerikaiakkal is. Nekünk fantasztikusan fontos és jó volt ez a magyar cserkészet, mert az argentin cserkészet azért az egy kicsit ilyen szaloncserkészet volt.


Azt hogy kell elképzelni?

 

Úgy, hogy azok a lányok teáztak az őrsi összejöveteleken, mi pedig ehelyett inkább kirándultunk, és úgy táboroztunk, hogy – ez volt a nagy attrakció számunkra – a szülőket és a felnőtteket hátrahagytuk, és csak egy pár évvel idősebb vezetőinkkel vágtunk neki az útnak.
Az ilyen táborokban a katonaságtól megmaradt sátrakban szalmazsákokon aludtunk, és bár nem voltak túl kényelmesek, mi hihetetlenül élveztük. Úgy éltünk, mint Robinson Crusoe. Manapság szerintem biztonsági okokból sohase engednének fiatalokat elmenni egy táborba ilyen feltételekkel.
De a lényeg, hogy akkor lehetett, és mi nagyon szerettük. Valószínűleg azért is, mert ugye emigránsként teljes szakadás volt a szüleink magyarországi polgári élete és aközött az élet között, ami nekik jutott ottan.  A grófok portásként dolgoztak hotelekben, az ügyvédek és a közgazdászok kétkezi munkából éltek. Tehát volt egy teljes deklasszálódás, és mi a cserkészetben egy ilyen furcsa ambivalens helyzetbe kerültünk. Úgyhogy a tábortüzek végső soron egy ilyen pszichoterápia szerepet is betöltöttek. Emlékszem arra, hogy milyen jókat mulattunk olyan sketch-eken, amikor Páger Antal színésznek a lányai például előadták, hogy a szüleink hogy beszélnek spanyolul –  ugye, borzalmasan beszélnek spanyolul –,  és mindenki a saját apjára, anyjára ismert rá – ezek katartikus élmények voltak. Ráadásul az emigráció, a közös sors még jobban összekovácsolta a csapatot.

A másik pedig, hogy bár nálunk a fiúk és a lányok külön voltak, de egymás mellett táboroztunk, és velük is olyan erős egységet alkottunk, hogy sorra vertük a helyi csapatokat. Például amikor Lady Baden- Powell látogatást tett Buenos Airesben, akkor a tiszteletére szervezett nagy dzsemborin a versenyeken mi, magyar fiúk és magyar lányok értünk el első helyezést. 

Nálunk hatalmas hangsúly fektetődött a népdalismeretekre. Szóval nem volt szabad semmiféle műdalt énekelni, így rengeteg népdalt tudtunk, úgyhogy még ma is, amikor Budapesten ezek a régi argentin, meg brazíliában felnőtt magyarok összejönnek a valódi magyarokkal, akkor konstatáljuk, hogy ők nem tudnak népdalokat énekelni, mi meg százával.

 

Ha már itt a népdaloknál tartunk: melyik a kedvenc dalod?


Nem is tudom, hogy most hirtelen rá tudnék-e vágni valamit, Arra emlékszem, hogy az egyik kiképzőnknek, Császár Edének, aki Amerikából jött, az volt a kedvenc nótája, hogy Szépen úszik a vadkacsa a vízen. Nekem pedig nagyon megtetszett, úgyhogy egy kicsit aztán adoptáltam.
 

Hogy folytatódott az életed a gimnázium után?


Kaptam egy ösztöndíjat, és akkor átkerültem Európába, Németországba.

Az iskolánkban volt magyar érettségi, aminek az első díja egy út volt Európában a különböző angolkisasszonyok intézetében. Szóval én ezt a díjat megnyertem. Először a München melletti angolkisasszonyok intézetébe jöttem, ahol eldöntöttem, hogy nem megyek vissza, inkább szerzek egy másik ösztöndíjat, amivel Németországban tanulhatok. És ez így is lett.


Azért ez egyáltalán nem mindennapi eset! Ez mikor történt?


'62-ben jöttem el Buenos Airesből. Ekkor lehettem olyan 19 éves.
Szóval a heidelbergi egyetemre jártam, és ott ismertem meg jövendőbeli férjemet, akit úgy hívtak, hogy Szabó Zoltán, akiről nyilván nem tudsz sokat vagy semmit. Jóval idősebb volt nálam, valami huszonvalahány évvel, és ő nagy cserkész volt, még Sík Sándor tanítvány, és a Fiatal magyarsággal kezdte a pályafutását. A Fiatal magyarság az öregcserkészek lapja volt, és annak a szociográfiai részét szerkesztette. Londonban élt akkor már, amikor én megismertem. Úgyhogy amikor aztán hozzámentem feleségül, Londonba költöztem, és az első tényleg komolyabb munkám a leánycserkész világszövetségénél volt, ami Londonban működik. Én ott lettem a mindenese az európai cserkészszövetségeknek. Ez egy érdekes munka volt, mert sok nemzetközi eseményen kellett részt vennem, aztán amikor az az európai ifjúsági politikák elkezdtek kialakulni, akkor abból is aktívan kivettük a részünket. Lehetett például a tagjainknak nyelvtanfolyamokat meg saját szemináriumokat rendezni. Volt egy hely, egy központ, ahol tudtunk találkozókat tartani. Budapesten is van egy ilyen. a Zivatar utcában.
Illetve tudod, az európai cserkészetben voltak különböző tömörülések, úgyhogy minden évben rendeztem egy európai északi konferenciát, amiben a svédek, a norvégek, a dánok és a finnek vettek részt. Az ember pedig megcsinálta a programot, hogy kelés ekkor, ebéd ekkor, vacsora ekkor, szabadidő ekkor. És akkor a helyszínen kiderül, hogy ez mind nem stimmel, mert a finnek négykor vacsoráznak, Spanyolországban, Barcelonában pedig az ellenkező: tízkor ők még nem vacsoráznak. Szóval ezeket a kulturális különbségeket meg kellett oldani, de mondom, tényleg mulatságos dolog volt. És hát aztán voltak világkonferenciák is, hétévenként, de az már egy külön téma.
Aztán amikor megszületett a lányom, akkor abbahagytam a munkát, mert nagyon sok utazással járt ez az állás. A férjem pedig úgy döntött, hogy elköltözünk Londonból Franciaországba,  Bretagne-ba, ami egy félsziget pontosan Angliával szemben. Ott egy ideig nem dolgoztam, de mikor Zoltán meghalt sajnos, akkor újra munkát kellett találnom, és ő meghalt '84-ben.


Akkor a kis gyermeketek hány éves volt?


Öt éves volt csak sajnos. Akkor nehéz volt nagyon. Írtam az összes francia cserkésznek, hogy én itten most állást keresek. Mire ők pillanatok alatt válaszoltak: azonnal van egy állásunk számodra. Úgyhogy nem kellett sokat keresnem, hál' Istennek. Bekerültem a francia kormánynak az egyik kamarájába, ahova éppen a civil társadalmi csoport alakult. Ez egy ilyen konzultatív kamarája a francia kormánynak, én pedig annak lettem a titkára. Nyugdíjig ott dolgoztam. Tudod, ez olyan volt, mint egy egyetemre járni, mert mindenféle téma asztalra került, amit én nagyon élveztem.


Örülök, hogy megtaláltad akkor azt a munkát, amit tényleg minden nap éltetett és motivált voltál benne.


Hát és főleg nagyon kedves emberekkel dolgoztam együtt mindig.


Pedig a franciákról azt mondják, hogy nem a legbefogadóbb nemzet.

 

Nekem az volt a tapasztalatom, hogy Bretagne-iak nagyon befogadóak, ők alapvetően kelták. Amikor pedig Párizsban állásba kerültem, kiderült, hogy abban az intézményben az összes altiszt mind breton volt. És mivel én is ott laktam, pláne nagyon kedvesen álltak hozzám. 

 

Bár tudom, hogy nem egy könnyű kérdés, de te hol érzed otthon magadat, milyen nemzetiségűnek tartod magadat, ha megkérdezik, hogy “Where are you from?” ?


Ez egy összetett dolog, Magyarországon ez mindig gondot okoz, mert hogy a magyarságtudat sok esetben teljesen határok közé esik. Sokszor megkaptam, hogy nem is vagyok igazi magyar. De ahogy mondják is:  Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita – Magyarországon kívül nincs élet, ha van is élet, az nem olyan.

Ez egy nagyon beidegződött dolog; nehéz otthon elképzelni azt, hogy az embernek nagyon többféle kötődöttsége van, vagyis hogy a hovatartozási érzése nem csak egy helyhez kötődik – mert Argentína nekünk nagyon jó volt. Emiatt nagyon kettős érzés volt bennem, mikor először felnőttként Magyarországon jártam és találkoztam az unokatestvéreimmel, akik elkeseredettek voltak és korán öregedtek, mert annyira megszenvedték a rendszert.
Úgyhogy mi rettenetesen hálásak voltunk az argentin ifjúságért, bár a szüleink személyesen nagyon nagy árat fizettek érte. De nekünk megalapozták a jövőnket, tudod, egy más jövőt, mint amit Magyarországon éltünk volna. Úgyhogy mi ezért nagyon hálásak voltunk, és az argentinoknak is, mert egy hihetetlenül befogadó népség. Én az angoloknak is és a franciáknak is hálás voltam. És mindenünnen összeszedtem egy csomó pozitív dolgot. Szerintem ez egy gazdagodás, nem egy szegényedés, mert nem vett el semmit abból, hogy én magyarnak éreztem magamat, mert annak neveltek. Viszont Magyarországon nem tekintettek magyarnak, és nem is tekintenek. Szóval van egy feszültség a külhoni és az otthoni magyarok között, mert ez utóbbiakban van egy hajlam arra, hogy ne asszimilálják azokat, akik oda akarnak tartozni, hanem diszkriminálják. És ez nagyon kár, tudod? Mert a változatosságban van a gazdagság, egy virágoskert akkor szép, ha rengetegféle virág van benne, nem csak egyfajta.


Szerintem ebben teljesen igazad van. De akkor végülis mi a válaszod? 

 

Tulajdonképpen azt szoktam mondani, hogy brit útlevéllel utazom, Franciaországban élek, Argentínában nőttem föl, de magyar vagyok. Külföldi magyar.

 

Tehát végső soron magyar vagy, és ezt senki nem veheti el tőled. Mesélj, kérlek, egy kicsit arról, hogy milyen volt az életetek Magyarországon, miért emigráltatok?


Édesapám az erdélyi származású, mégpedig Marosvásárhely mellől egy faluból, amit úgy hívnak, hogy Mezőmadaras. És ők is menekültek voltak, úgyhogy sokszor azt mondjuk, hogy mi már hivatásos menekültek vagyunk, merthogy ők ilyen vagonlakók lettek. Aztán a nagyapám, aki kisnemes volt, kapott egy állást Kunszentmártonban, mint jegyző. Ott nőtt föl édesapám egész családja, és anyám is oda való, kunszentmártoni.
Szóval hogy, hogyan nem, édesapám kikerült az orosz frontra. És ahogy látta az oroszokat, megértette, hogy a háborút el fogjuk veszíteni, és hogy az oroszok el fogják foglalni Magyarországot. És úgy érezte, hogy jobb lenne ezt nem megélni – szóval ez volt a fő indok. Mivel édesapám magkereskedő volt, voltak malmai, így elrendezte, hogy egy szerelvényen, egy pár vagonban kivigyenek minket az osztrák határon túlra.

Aztán Németországba kerültünk, a francia zónába, Stuttgart mellé, és onnan, mikor ott iszonyú éhínség volt, onnan kerültünk ki Franciaországon át egy hajón Argentínába. Bár édesapám Ausztráliába szeretett volna menni, de az ausztrálok nem adtak vízumot a családnak, mert hiányzott neki egy pár foga, amit kiütöttek a fronton.

 

És hogy volt tovább, mikor megérkeztetek? Hol voltatok elszállásolva?
Hát megérkeztünk, négy gyerek, a legkisebbik, János, a hajón tanult meg járni – és mindannyian rögtön megkaptuk a kanyarót, úgyhogy ott a kikötőben, egy emigráns hotelben egy egész hónapig karanténban voltunk.

Aztán apám talált egy lakást, és fizikai munkásként dolgozott, édesanyám pedig, aki tanítónő volt, egy varrodában helyezkedett el. Szóval ilyen furcsa módon, de megvoltunk.  Nagymamám volt velünk, édesanyám édesanyja. Viszont amikor az internátus létrejött, testvéreimmel mind a négyen beköltöztünk oda.

 

Mit gondolsz, megérkezésetek után mi volt a legnagyobb nehézségetek?

Gyerekként talán az volt a legnehezebb, hogy a szüleink nem tudtak semmit se csinálni értünk. Mert hát ők nem beszéltek spanyolul, mi pedig gyermekként gyorsabban tanultuk, úgyhogy végül is magunk iratkoztunk be az iskolába. Én arra emlékszem, hogy az öcséimnek az ügyeit mi intéztük, a bátyám meg én. Szóval nagyon hamar rákényszerültünk az önállóságra.

 

Hogyan tartottátok a kapcsolatot egyrészt Argentínából a magyar rokonaitokkal, másrészt te, Európából az Argentínában lévő családoddal?


Hát levelezés által, levélváltással, ami bár hosszadalmas volt, de működött. Az egész család levelezett oda-vissza. Emlékszem arra, hogy a magyarországi leveleken sokszor látszott, hogy újra le voltak ragasztva.

 

A nagyszüleiddel, édesapád szüleivel találkoztál?

Már felnőttként, igen. De tudod, csak nehéz volt, mert nem volt semmi érzelmi kapcsolat. Arra emlékszem, hogy amikor először, '63-ban vagy '64-ben Magyarországon voltam, az édesapám édesanyja, tehát a nagymamám azt kérte, hogy beszéljek egy kicsit spanyolul, hogy hallja, milyen. És amikor mondtam neki pár mondatot, akkor azt mondta, de hát ez olyan, mint az oláh.
 

És amikor hazaértél, akkor nem volt csalódás neked Magyarország, nem misztifikálták neked túl odakinn?


De. De tudod, az első dolog, ami tényleg nagy meglepetés volt, amikor életemben először hallottam káromkodást, merthogy ez a mi környezetünkben nem volt szokás. Illetve hát a szüleim idealizálták Magyarországot. Arra emlékszem, hogy ha bármi volt, például egy görögdinnye nagyon finom volt, akkor azt mondták, hogy “jaj, de azért a magyarországi görögdinnye!...”. Ha bármit sütött édesanyám: “jaj, de a magyarországi lisztnek a sikértartalma mennyivel jobb és mennyivel hasznosabb”, és még sorolhatnám. És én ezt mind el is hittem mindaddig, amíg Németországban egy grúz csapattal nem találkoztam. Ők pedig elmesélték nekünk, hogy a grúz szülők, ha francia gyümölcsöt esznek, azt mondják, “igen, de az, amit a Kaukázus tövében, Grúziában lehet kapni, az annyival jobb”. Úgyhogy akkor rájöttem, hogy ez egy emigráns dolog, és a valóságnak nagyon kevés köze van hozzá. 

Egyébként ez egy kétoldalú dolog, mert az otthoni magyarok pedig úgy gondolják, hogy aki külföldi, annak rögtön van jogosítványa, autója, kacsalábon forgó palotája, és mivel ez nekem mind nem volt, kaptam pár csalódott pillantást. Arról nem is beszélve, hogy engem mindenhol csak argentin kislányként mutogattak, miközben én nem gondoltam magamról, hogy az vagyok.

Neked voltak '56-os ismerőseid Argentínában? Ha jól tudom, ők nem annyira emigráltak arrafelé.


De voltak, igen.


És milyen volt a kapcsolatod velük?

Hát van egy történet, amire nagyon emlékszem. Akkor már argentin középiskolába jártam, mert az internátus csak elemi szinten működött. És valaki az iskolában mondta, hogy most jön egy magyar fiú, aki '56-os menekült. És akkor egyik nap látom ezt a fiút megérkezni az iskolába egy kerékpáron sortban és kis ingecskében, szóval ahogy otthon a meleg időben szokás, lenge magyarban. Na és akkor megfagyott bennem a vér, hogy szegény, szegény, most mi lesz vele? Mert ebben az iskolában, ami egy normális, közönséges argentin iskola volt, a fiúk zakóban és nyakkendőben voltak a 40 fokban is. De a végén egyszerűen csak azonnal hazaküldték, hogy tessék szépen felöltözni normálisan. És hát szegény nagyon sokáig szenvedte a hőség megszokását. 

 

Mikor '89-ben Párizsban megkaptad hírt, hogy megnyílt a magyar határ, akkor mit éreztél?
Hát az teljesen hihetetlen volt! Tényleg hihetetlen volt... Én már előre éreztem egy kicsit, mert voltak látható előjelek. Például az autókat korlátozás nélkül átengedték Ausztriába határon. Én csak azt bántam, hogy Zoltán nem élte meg. De egyébként tele voltunk reménnyel, hogy most kezdődik egy új világ.


És akkor miért nem költöztetek haza, illetve mi volt az, ami visszatartott téged ettől?

Nézd, a bátyám és az egyik öcsém már '90-ben visszaköltöztek Magyarországra, merthogy ők különböző állásokhoz jutottak, aztán végül is úgy döntöttek, hogy maradnak. Én  viszont nem nagyon láttam lehetőséget arra, hogy Magyarországon állást találjak. Úgyhogy mi maradtunk Franciaországban, és inkább nagyon-nagyon gyakran jártunk Magyarországra. Aztán végül vásároltam egy kis lakást Budapesten, de még mindig nem döntöttem el, hogy visszaköltözzek-e, mert hát nézd, idősebb korban már gondolni kell a testi épségre, és sajnos a magyar egészségügy nem annyira használható, mint a francia.
De mondom, azért elég sok időt töltök ottan, és sok terv is kapcsolódik Magyarországhoz. Például testvérvárosa a bretagne-i falunknak az a falu, amiről Zoltán az első szociográfiáját írta, Tard. Ezt a kapcsolatot most már lassan 15 éve ütöttük nyélbe, és azóta nagyjából 150 magyarnak volt lehetősége kijönni Franciaországba.

Micsoda akciókat hajtotok itt végre!


Igen, de én mindig nagyon büszke vagyok, mert a szép városházán öt zászló lóg;  közepén a francia zászló, aztán a breton zászló, aztán az európai zászló,  és van a magyar és a német zászló is, mert innen van a két testvérváros.


Neked mit adott a cserkészet maga?
Csapatmunkában, közösségben való gondolkozást, megtanított az egyéni érdekeket kicsit alárendelni a közös célokra. Illetve segített abban is, hogy az ember a legrosszabb vagy a legprimitívebb helyzetekben is fel tudja találni magát. A cserkészet nagy szerepet játszott a magyarságtudatunkban is, mert egy egész interkontinentális közösség voltunk, mindannyian magyarok – ez a közös együttérzés is elmélyítette. 

 

Mit hozott az életedbe az emigráció, mit tanultál?


Nyitottságot, egy határozott nyitottságot, és a másság elfogadását. 

 

Nincsenek traumáid, rossz emlékeid erről?

Hát azért van bennünk egy olyan dolog, hogy hol is az otthon. Emlékszem, Zoltán mindig azt hajtogatta,  hogy tulajdonképpen az otthonérzés az az, amikor jóindulatú emberekkel van az ember körülvéve, és az lehet bárhol.

Ha megtehetnéd, megtennéd az emigrálást a szüleid helyében 1944-ben?
Szerintem igen. Én tényleg annyira tisztelem őket, és annyira csodálom őket, hogy képesek voltak erre a lépésre, tudod, és hogy bizakodtak, és hogy megajándékoztak bennünket ezzel a jobb jövővel és a reménnyel.


És mit üzensz ennek a fiatal generációnak, ami most körülvesz téged??

Azt, hogy használják ki az utazásokat, a tanulást, és hogy a fogyasztói társadalom által nyújtott biztonságot meg örömöket próbálják egy kicsit lestoppolni, és más értékeket is találni, amik maradandóbbak.

 

Neked melyik volt a legnagyobb cserkészélményed?

Nem tudnék egy cserkészélményt most hirtelen neked elmondani, hanem ez egy sereg élménysorozat, például amikor zuhogó esőben a sátrainkat elfújta a hurrikán, és rohangászni kellett, vagy amikor egyszer a hegyekben volt egy ilyen nap, hogy egyedül el kellett menni és elmélkedni valahol. Szép élmények voltak ezek. 


Mi volt a legnagyobb tisztséged a cserkészetben?

Hát én miután letettem a segédtiszti vizsgát, el is kerültem onnan, úgyhogy ez volt az összes.

Menekültként neked mi volt az az élmény, ami segített? Mi az, ami szerinted segít egy menekültnek, hogy könnyebb legyen a szituációja?

Egy erős közösségi kapcsolat, amely segít eligazodni. 


Szerinted mi mivel tudunk támogatni egy menekültet?
A legfontosabb talán meghallgatni őket. Szóval adni időt arra, hogy egy-egy bizalmas kapcsolatot teremtsenek, ami megengedi azt, hogy elmondják, hogy mire van szükségük igazán.

Köszönöm szépen ezt az interjút, kedves Zsuzsa, hogy részt vettél ezen, és beszélgettél velem, nagyon hálás vagyok érte. És Isten áldjon téged.
Igen, téged is.
 

Köszönöm szépen.