Szabó Éva

Kedves Éva! Először is szeretném, hogyha egy kicsit beszélnél saját magadról, hogy mi volt a foglalkozásod, hol tanultál, változtattál-e nevet? 

Szabó volt és maradt a családi nevem, ezt tartom mióta megszülettem, ugyanis végül nem mentem férjhez. Gyermekkorom óta szinte folyamatosan csak katolikus intézményekben tanultam, még az egyetem is jezsuita volt. Ez természetesen a szüleimnek köszönhető, akik minden lehetőt megtettek ezen iskolák finanszírozásáért.  

Az egyetemen franciát és politikatudományt tanultam, amelynek köszönhetően számos helyen dolgoztam. Többek között Magyarországon is, ahonnan visszatérve Amerikába, Ohio államnál kaptam egy állást, ami mellett letettem egy könyvelői vizsgát is – én voltam az első nő Ohioban, aki ezt a megmérettetést sikeresen teljesítette. Ennek a tudásnak hasznosításával sokféle munkahelyem volt, emellett rengeteg ember adóbevallását csináltam, és magánórákat adtam angolból, franciából. 

Magyarországon születtél, vagy kint, Kanadában?

Tulajdonképpen egyik sem. Én a francia zónában lévő innsbrucki menekülttáborban láttam meg a napvilágot 1948-ban. Szüleim ekkor ugyanis már ott tartózkodtak jó ideje, mivel édesapám katona volt, és itthon vagy nagyon rossz sors várt volna rá, vagy leginkább semmilyen… Nem mondom, hogy ott Ausztriában sokkal jobb sorban éltünk, de legalább éltünk, ráadásul nekünk, gyerekeknek, valahogy mindig került valami kis ennivaló. Viszont 1951-ben (az én családom ekkor 6 éve volt ott), eljött az a pont, hogy az ország már nem tud több menekültet befogadni. Így hát szüleim elhatározták, hogy mivel haza nem mehetnek, ezért megindulnak nyugatnak, az Egyesült Államokba. Ott először Pennsylvaniában, Pittsburgh mellett éltünk, aztán apukám valahogy tudomást szerzett arról, hogy Clevelandben rengeteg magyar él, így mi is átköltöztünk oda 1954-ben – apukám egy évvel előbb utazott oda egzisztenciát építeni.   

Emlékszel bármire is a kivándorlásból?

Nem, sajnos nem, még csak 3 éves voltam akkor. De azt tudom, hogy az amerikai General Sturgess elnevezésű hajóval érkeztünk meg, amely hadihajó volt a II. világháború idején.

Kik fogadtak titeket? 

Azok, akik úgymond szponzoráltak minket, felelősséget vállaltak értünk az USA kormányával szemben. Ezek a szponzorok általában régi vagy öreg amerikások voltak, akik előttünk két-három generációval érkeztek ki, és bár a nyelvet már igencsak szegényesen beszélték, a kultúrát még igyekeztek aktívan tartani. 

Szóval nekünk is volt ilyen támogatónk, aki nemcsak egy papírt írt alá az állam felé, hanem ténylegesen segített nekünk rendezni az életünket, szerzett szállást, szüleimnek munkát. Így kezdett el apukám egy cementgyárban dolgozni, amit egészen elköltözésünkig csinált, annak ellenére, hogy jogászként nagyon nehezen bírta ezt a fajta munkát. 
 

Szüleidnek mennyi időbe telt megtanulniuk angolul?
Anyukám talán sohasem tanult meg tökéletesen, de azért beszélt. Apukám pedig, nem is tudom, elég korán megtanulta a nyelvet, így Clevelandben már kapott irodai állást. Úgyhogy mivel neki nagyon szépen ment az angol,  ’57-ben, mikor egy magyar jogász barátja megérkezett, ketten együtt nyitottak egy könyvelőirodát, ahol elkezdtek adóbevallással foglalkozni sőt, a munkaidő után sokszor kimentek az ügyfeleikhez is, és ott csinálták a könyvelést hajnali egyig, kettőig. Szóval apukám főleg a munkája miatt sajátította el a perfekt angolt. 

Az otthon maradt családtagokkal hogyan tartottátok a kapcsolatot? 

Általában leveleken keresztül, de ’51-ben ez sem volt egy könnyű eset. Amikor viszont megalakult a MALÉV a ‘60-as években, akkor létrejött itt az Államokban is egy irodájuk, akik – összekötve a magyar csoportokat – béreltek nekik egy külön repülőt. Így Piri nővérem már ’63-ban, én pedig ’66-ban a gimnázium elvégzése után látogattam Magyarországra, és találkoztam minden szerettemmel, rokonommal. Csodálatos út volt. Úgyhogy ebből a vágyból kifolyólag fogtam magamat, és mikor befejeztem az egyetemet is 1970-ben, gyűjtöttem egy kis pénzt nyári munkákkal, és visszarepültem Magyarországra, ahol ott is ragadtam jó ideig, mivel nem volt állás, ami miatt vissza kellett volna mennem az USA-ba, én pedig jól éreztem magam a hazai közegben.

Mivel ennyiszer hazalátogattál, ezek szerint mikor 1989-91-ben megtörtént a rendszerváltás, megfordult a fejedben az, hogy hazaköltözzél? 

Ó, sajnos nem. Mivel akkorra már teljesen betagozódtunk Clevelandben, szüleim megöregedtek, testvéreimnek gyermekeik születtek, családjuk lett. Szóval nem hagyhattam itt őket, nem szakíthattuk szét újra a családot, ha már egyszer megtörtént… Ezt még kisgyermekként megígértük magunknak.

Hogy látod, ha te dönthettél volna arról, hogy emigráljatok Magyarországról, akkor te megtetted volna?

Hát azt nehéz mondani. De valószínűleg megtettem volna mindannak az információnak birtokában, amelyet most tudok. 

A háború előtt Magyarországon a családodnak volt-e kapcsolata a magyar cserkészettel?

Magyarországon nem, de apukám az ausztriai lagerben megszervezett egy fiúcsapatot, a 37-es Zrínyi Miklóst Cserkészcsapatot, ami 1947-től 1951-ig működött, szóval az Amerikába való költözésünkkel feloszlott a csapat. Mikor Clevelandbe költöztünk, akkor viszont édesapám 1955-ben belépett az itteni cserkészetbe, ahová természetesen vitt magával minket is. Szóval én így kerültem bele ebbe a fantasztikus társaságba.  

Érdekességképpen szeretném megemlíteni, hogy itt Clevelandben a két városrészt elválasztja egy folyó, mint Budapesten is. És nálunk mind a két – nyugati és keleti – oldalon kialakult egy-egy fiú- és lánycsapat, akik teljes bedobással versenyeztek egymás ellen. Viszont sajnos most már csak a nyugati csapat van, mert a ’90-es években nem találtunk vezetőt a keleti csapathoz.

Neked a cserkészetben milyen szereped volt?

Mikor odakerültem 5 évesen, akkor nyilván csak egy egyszerű őrsi tagként kezdtem, majd mint őrsvezető folytattam, viszont mikor 1970-ben felkértek csapatparancsnoknak a 33-as Zrínyi Ilona Cserkészcsapat-hoz, akkor már nemet kellett mondanom a sok más elfoglaltságom miatt. Ugyanakkor nem szűntem meg a csapat tagjának lenni, ugyanis mindenben igyekszem segítségre állni, sőt sokat szerveztem az óriási clevelandi cserkésznapokat.
 

Mi a legjobb cserkészélményed? 

Ajaj. Sok volt. De talán az egyik legkedvesebb az, amikor az egyik Kanadában tartott jubileumi tábor után elkirándultunk egy borzasztóan magas csúcshoz. És akkor ott állva a vaksötét éjben fáradtan, csak bámulva a semmibe, egyszer csak megláttam különböző színeket, megláttam az aurora borealist, a sarki fényt. Hihetetlen tapasztalás volt.

Mi az, amit üzensz a mai fiataloknak, a jövő fiataljainak?

Talán elcsépeltnek hangzik, hiszen annyi helyen lehet hallani, de őrizzék meg a három legfontosabb dolgot; Istent, hazát és családot. Mert hogyha ebből merít az ember, és erős tud benne maradni, akkor sikeres élet vár rá erkölcsileg és emberileg, jól fogja tudni vezetni a saját életét.

Van esetleg kedvenc népdalod? 

Húha, rengeteget ismerek, még a mai napig is éneklem őket, akár van hangom, akár nincs. Viszont van egy számomra kiemelkedően kedves dallam, amelyet éneklünk cserkésznapon, cserkésztemetésen, esküvőn. Ez pedig nem más mint a Szellő zúg távol. Olyan gyönyörű ének, minden benne van, amire gondolni tudok. 

Kedves Éva, köszönöm a beszélgetést, és ahogy a dallam után szokták mondani; jó munkát, jó munkát, jó éjszakát!