Steverlynck Éva

Kedves Éva, hálás vagyok a lehetőségért, hogy beszélgethetünk életed történetéről, melynek fontos részét alkotta és alkotja a cserkészet. Most Ausztráliában találkozunk, ahol a cserkészet oszlopos tagja vagy, de kalandos út vezetett téged idáig. Hogyan emlékszel vissza; mikor és miért hagyta el családod Magyarországot?

Szüleimnek és családjaiknak a második világháború után el kellett hogy hagyják Magyarországot, több ok miatt. Anyai ágon a nagyapám a legmagasabb fokú katonatiszti rangot viselt, három csillagos tábornok volt. Emellett egy rövid ideig honvédelmi miniszer is volt a Horthy alatt, tehát gondolhatod, hogy ezeknek a hadnagyoknak menekülni kellett aztán. Pedig nagyapám nem akart menni, de a nagymamám könyörgött neki hogy a három lányukkal nem maradhatnak ott, várva a megtorlást. Szerencséjük volt Németországban szállást kapni egy parasztháznál. Ott töltöttek négy évet. Édesanyám és a két leánytestvére 1948-ban külön-külön kaptak ösztöndijat egy new york-i katolikus egyetemtől. Majd csak 1951-ben kerítették ki apjukat, nagyapámat.

Apai ágon a nagyapám már 1936-ban nyugdíjba vonult a katonaságtól. Ő egy ezredes csendőr volt. Örökölt egy birtokot, és mint egy gazdag földbirtokos, úgy érezte, családja életét és jövőjét menteni kell a szovjet megszállás elől. Így ők a pocking-i menekülttábroba kerültek. Ott apám az IRO-nak kezdett dolgozni. (International Refugee Organization – V. L.) Ezátal az angol nyelvtudása igen gyarapodott.  Ő is szintén megpályázott és kapott egy new york-i egyetemtől ösztöndijat. Nagyszüleimet pedig egy gazdag család sponzorálta a Catholic Welfare Conference-en keresztül. Nagyanyám mint házvezetőnő dolgozott, nagyapám pedig mint kertész. Nem tudom pontosan meddig kellett dolgozniuk, mielőtt felszabadultak ettől a kötelező munkától.

Külön-külön New York-ban kötöttek ki szüleim, és a Szent István magyar templomnál találkoztak. Édesapám basszusban, míg édesanyám szopránban énekelt, és – ahogyan ők mondták nekem – egy húron pendültek. Nagyon jó házasságuk volt, négy gyerekük lett; bátyám, nővérem és én az ikertestvéremmel. Édesapám aktív volt a magyar egyházközségnél, ő volt a világiak képviseletének az elnöke, mondhatom, hogy harminc éven keresztül.  A templom egyébként az utóbbi évtizedben eladásra került, de korábban ott volt a hétvégi magyar iskola és ott tartottuk a cserkész összejöveteleket. Ez volt igazán a gócpont nekünk. A közelben volt a magyar ház is – ahol apám szintén aktívan kivette a részét a munkából – ami a magyarok szellemi központja volt.

Te már az Egyesült Államok területén láttad meg a napvilágot, így tökéletesen beszéltél gyermekkorodban is angolul. De engedd meg hogy megkérdezzem, ért-e valaha kirekesztés a magyarságod miatt?

Abszolút nem. Sőt, harmadik-negyedik gyerekként, kint születve az ikertestvéremmel szerintem már az angol volt az erősebb nyelvünk. Tudod, New York igen sokszínű. Hány színt látsz, mennyi nyelvet hallasz az utcán? Tehát ott sosem volt a magyarságom valami olyasmi, amit szégyellni kellett, vagy furcsa lett volna. Ez sosem volt kérdés.

A szüleidről tudsz estleg, hogy nekik mennyire okozott nehézséget a beilleszkedés?

Azt hiszem hogy nagyban segítette őket hogy egyetemre jártak és volt mivel kezdjék karrierjüket.  Egyúttal nagyon sok magyar is élt a városban. Feltalálták magukat, az egyházközségen keresztül többnyire magyarok között voltak. De nagyon feltalálták magukat az ottani, nem magyar társadalomban is, világi és művelt emberek voltak, több nyelvet beszéltek. Ami talán a legfontosabb, tökéletesen beszéltek angolul. Másoknak, akik törték a nyelvet, az nagyobb kihívást jelenthetett.

Tehát a magyar nyelv fontos része maradt szüleid életének az Egyesült Államokban is. Mégis érdekes kérdés az, hogy miként adták át a nyelvet és azon keresztül a magyarságot gyermekeiknek a szüleid?

Az érdekes az, hogy a magyar nyelvet hogy tartja meg az ember és a család hogyan őrzi meg. Szóval a családom sosem forszírozta azt, hogy magyarul beszéljünk, na jó, a vacsoránál magyarul kellett beszélni. Amikor már idősebbek lettünk, mivel a szüleim tökéletesen beszélték az angolt, nagyon normális dolognak számított, hogy amikor elvont témákban eszmecseréltünk, politikáról avagy karrierről beszéltünk, akkor az angolt használtuk, mert nem ismertük a vonatkozó szaknyelvet magyarul. Ők nem hallgatták az otthoni rádiót, mert nem támogatták az akkori kommunista rendszert. Nem ettünk importált magyar szalámit, nem hallgattunk magyar slágereket, nem azzal kötődtünk. Nem is emlékszem, hogy  meséltek-e magyar népmesét, városi emberek voltak és nem a paraszt világban nevelkedtek.

Nos, akkor ha nem így, akkor hogyan kapcsolódtatok a magyar kultúrához?

Jó kérdés. Úgy, hogy a cserkészetre jártunk, lényegében az volt a kapocs. Már 16 éves korunkban mentünk a cserkészet után vezetőségire a kocsmába. Mellette még a néptánccsoportban éltük meg közösségben a magyarságunkat. Azt úgy igazán szerettük a testvéreinkkel, mert van zenei érzékünk. Ott nagyon összeszoktunk a kortársaimmal.

Valójában akkor te a cserkészetben illetve a néptáncban megtaláltad önmagadat és a közösségedet?

Ez volt az én közösségem! Én amikor középiskolába jártam, nem is kerestem ott baráti kört, azt hittem, hogy majd valahogy ki fog az alakulni... Persze kötöttem barátságokat, ám valahogy nekem idegen volt az a világ, és így nem lettek maradandók. Mert nem osztottunk meg eleget egymással. Valahogy a magyar közösségben találtam meg az identitásomat.

Rákanyarodva a cserkészet témakörére, megkérdezem: szüleid esetleg cserkészek voltak?

Édesapám még volt cserkész Magyarországon, de Amerikában nem lépett be. Viszont értette hogy mit jelent és milyen értékes mozgalom a cserkészet, és ezért is íratott be minket. Mikor megtudták hogy hétvégi magyar iskola van, akkor természetesen beírattak mindannyiunkat a testvéreimmel oda is. 1969 decemberében volt ez, emlékszem az első összejövetelre, ilyen karácsonyi díszeket készítettünk, és csodálkoztam, hogy mindenki magyarul beszél – otthon éreztük magunkat ott.

Éva (jobbra) őrstársaival 1974-ben, mint segédtiszt-jelölt a Sík Sándor parkban tartott tábor során. A kép a hagyományos bankett napján készült.

Te hogyan lettél cserkész és ez mit jelentett számodra? Lényegében ez adta meg neked a magyar identitást?

Az 1960-as évek vége még javában a hippikorszak; az én őrsvezetőm nagyon nagy hippi volt és nem is hordott cipőt. Sokszor parkba mentünk, futottunk, sokat gyöngyöztünk, és nagyon élveztük az összejöveteleket. Kicsikét rendezetlen volt a csapat akkoriban, a parancsnok állandóan síelni járt – ritkán láttuk őt. Akkor a próbarendszer nem állt még úgy, mint ahogyan most ismerjük, kicsikét lazábban ment talán. Közben nagyon megszerettük az ottani társaságot. Mikor 14 évesek lettünk, abbahagytuk a magyar iskolát, és maradt a cserkészet. Ilyen idős koromban elvégeztem az őrsvezető kiképzést, és kaptam őrsöt. Majd utána 18 éves koromban elvégeztem a segédtisztképző tábort és rajvezető lettem, végül 21 évesen a cserkésztisztit végeztem el, s azután parancsnok lettem szülővárosomban New York-ban.

Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy milyen volt a New York-i cserkészélet akkoriban, amikor te ott elkezdtél cserkészkedni. Aktív és pezsgő volt?

Pörgött az élet, mindig voltak kiscserkészek, a fiúk csapata külön volt a leányokétól. Voltak őrsök, bár nem volt nagy a csapat, de nagyon szerettük egymást. Közösség volt. Szombatonként voltak a heti foglalkozások és mindenki eljött. Évi nyári tábor, körzeti akadályverseny és sportverseny ékesítették a programot.  A Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) által rendezett cserkészbál minden 16 éves lány álma volt, mert fehér ruhába öltözni és egy szmokingba öltözött fiú kíséretében bevonulni mint első bálozó, igen csúcs élmény.

A csapatunkban tanult és intelligens emberek gyűltek össze: tanárok, professzorok, történészek és természetesen azok gyermekei. Bodnár Gábor, akinek köszönhetjük a KMCSSZ megalapítását, mindig azt mondta: a cserkészet egy elit társaság. De azért ez az idők során megváltozott.  Mint mindenhol a diaszpórában, az évtizedek során a magyar emigránsok hullámokban jöttek, és természetesen különböző társadalmi neveléssel és tapasztalattal érkeztek. Ez kihatott a cserkészetre is.  

Jól tudom, hogy a cserkészeten keresztül találtál párra és alapítottál családot?

Egy európai körúton ismertem meg első férjemet, aki ausztráliai magyar cserkész volt és éppen akkor néhány évet Európában töltött. Az akkori KMCSSZ I. Kerületi parancsnoka egy pap, Kölley György volt. Ő tudta, hogy fontos ezeket a szétszórt magyarokat összehozni. Akkor persze nem diaszpórának hívták még ezt. Akik elvégezték a segédtisztképző tábort, és megkérvényezték, hogy részt vegyenek az európai körúton, azok meg lettek hívva. El tudod képzelni, 15-20 fiatal, lányok és fiúk vegyesen különböző országokból és kerületekből összeverődik. Szuper légkör alakult ki, és buszokkal bejártuk a kontinenst. Ketten ott megismerkedtünk, és egymásba szerettünk.

Nem semmi, mondhatni romantikus kalandregénybe illő történet, amit megosztottál. Így kerültél akkor New York-ból át Melbourne-be?

A regény így folyt: 1983-ban három hónapra KMCSSZ ösztöndíjjal érkeztem Melbourne-be, hogy fejlesszem a kiképzői tudásomat, és közben besegítsek a helyi cserkészeknek. Ezt követően még három hónapot dolgoztam Sydney-ben, mint szociális munkás, a Szent Erzsébet magyar öregek otthonában. Utam alatt Péter megkérte a kezemet. 1984-ben kijött New York-ba, megházasodtunk és ott éltünk 1987 novemberig. Meglett közben az első gyermekünk és terhes lettem a másodikkal. Megkérdezett: mehetünk-e Ausztráliába csak egy évre, mert azt hiszem, ő nem találta meg a helyét az USA-ban. Tehát így kerültem 26 éves koromban házasság révén az ausztráliai Melbourne-be, ami azóta az otthonomnak tudhatok. Itt egyből bekapcsolódtam a cserkészetbe, csapatparancsnokként és az ŐVVK-ban is tevékenykedtem.

Éva a leány őrsvezető vezetőképző tábor parancsnokaként a Sík Sándor cserkészparkban 1984-ben.

Magyar cserkészet Ausztráliában, az anyaországról nézve a világ másik felén! Szinte hihetetlenül hat ez a gondolat, és bár sokan nem tudják, működik és él a cserkészet a kontinensország nagyvárosaiban. Meglátásod szerint mi ennek az oka, és mi a haszna a cserkészetnek nálatok?

Szerintem a cserkészet az összekötő madzag a diaszpóra és az anyaország között.  Meg akarjuk a gyerekekkel szerettetni a magyar kultúrát és nyelvet, és magát a cserkészéletet. A cserkészet egyik célja emberebb embert és magyarabb magyart formálni a fiatalból. Ha beleolvasol a próbarendszerbe, látni fogod, hogy ehhez a cserkészet egy kiváló eszköz. Már a gyerekekben is elkezdjük ezt a szemléletet formálni, öregotthon-látogatással, a természet megismerésével és tiszteletével, nemzeti ünnepen való segítséggel és magyar kultúra tanítással. Ez igen fontos, mivel a mai társadalom nagyon mást tanít: mindig csak a saját élvezetet kell keresni, hogy mit kapsz a helyzetből és hogyan segíti előre a karrieredet. Én közben állítom, hogy a cserkészet minden karriert elősegít. Emberek előtt kell kiállni és beszélni, tervezni és megugrani a kihívásokat. Sokat lehet ezekből a helyzetekből tanulni, és éppen ezért nagyon értékes mozgalom a cserkészet. Az egyik problémánk most persze az, hogy mi amellett vagyunk: ez nem csak cserkészet, hanem magyar cserkészet.

Pálos Pista – az egykori melbourne-i csapatparancsnok – többször feltette nekem azt a kérdést, hogy a „magyar cserkészet” kifejezés két szavából melyik a fontosabb szó. Én azt válaszoltam: Pista bá, nem tudom szétválasztani, mert nekem ez egy összetartozó fogalom, nem csak annyi, hogy magyarul cserkészkedünk, vagy cserkész vagyok és közben éppen magyarul beszélek.

Jelenleg, hogy csökken a csapat létszáma, érkezik olyan vélemény az itteni magyaroktól, hogy talán nem kéne erőltetni és megkövetelni a magyar nyelvet a cserkészfoglalkozásokon. Majdnem hogy bennünket blamálnak, hogy biztatjuk a gyerekeket a magyar beszédre, ezzel segítve, hogy ki tudják fejezni magukat magyarul. De amikor ezt már nem követelnénk meg, az nem lenne magyar cserkészet.

Pont ezt akartam kérdezni, hogy milyen kihívásokkal álltok szemben jelenleg?

A magyar nyelv ügye szerintem a legnehezebb. Sok a vegyesházasság, de ott még van remény, ahol az egyik szülő kizárólag magyarul kommunikál a gyermekével, és a tágabb családban is használják. Így lesz értelme és relevanciája a nyelvnek. Ott a gond, amikor a szülő angolul beszél gyerekével és csak néha dob be magyar szavakat. Vagy csak ritkán beszél magyarul. Ha a kisgyerek megtanulja, hogy édesapa és édesanya érti az angolt, akkor miért erőltetné a magyart?

Mindig jönnek új magyarok ide, de valahogy az 1990-es évektől kezdődően már nem látják annyira az értékességét a magyar cserkészetnek. Lehet, hogy a vezetőink nem eléggé vonzóak? Sokan nem bírnak már olyan tökéletes magyarsággal közülünk. Ezt látva egyes szülők gondolhatják: minek küldjem gyerekeimet olyan társasághoz, ahol a magyar nyelvtudás elég gyatra és gyenge. Lehet, hogy a gyerek manapság annyira be van fogva sporttal, hogy lekötelezni magukat rendszeres két-hetenti összejövetelekre sok.

De ahogy tudjátok, azért próbáljátok a magyar nyelvet művelni, és tapasztalatom szerint nem is kell szégyenkeznetek. A nyelvi kérdés mellett talán a vallásosság ügye jelenthet még kihívást, hiszen a társadalmi változások a cserkészetben is lecsapódnak.

A magyar cserkészetnek egy fontos része a vallás, de egyre jobban hanyagoljuk. Mikor átvettem a csapatot, és volt nyári tábor vagy valami hétvégi program, akkor mindig meghívtam a papot és volt magyar mise. Vagy a kirándulásokat úgy terveztem, hogy ne ütközzön a misékkel. Ez valahogy idővel el-elmaradt. Vannak évkezdő és évzáró miséink, ahol mindig egyre kevesebben jelennek meg, mert nem is járnak templomba. Nem akarnak kétszer eljárni, szombaton cserkészet és utána másnap még mise is? Mit nyerek azzal ha oda járok, hiszen nem is hiszek Istenben? – gondolják magukban. Szóval nehézséget jelent ez is. Közben az erkölcsöket azért próbáljuk tanítani, a jellemnevelés egy része a próbarendszernek.

Számomra nagyon érdekes az, hogy magyar cserkész voltál az Egyesült Államokban, és utána viszonylag zökkenőmentesen, mondhatni könnyedén bele tudtál kapcsolódni az ausztráliai magyar cserkészetbe. Feltételezem, hogy emögött az áll: nagyon hasonlóan működik a kettő.

Persze, hiszen a KMCSSZ-nek a csoportjairól van szó, és emiatt azonos a cserkészetünk világszerte. Többezer kilométer távolságban, de ugyanaz.

Éva (balra) a 2024-es ESGAV, azaz a Melbourne környéki etnikai cserkészek vezetőinek csoportképén.

Korábbi beszélgetésünkkor említetted, hogy te a gyereknevelésben is használod a cserkészmódszertant. Ezalatt mit kell érteni?

Amikor az én gyerekeim fiatal kamaszok voltak, és olyat tettek ami nem volt helyes, akkor néha a kezemet a csípőmre tettem, és megkérdeztem: milyen cserkész vagy te? Tudod, ez nem cserkészies viselkedés. Nehéz, amikor a szülő cserkésztiszt, és ugyanabban a táborban van, mint a gyermeke. Emlékszem, egyik sydney-i táborunk volt a legidősebb első cserkésztábora. A fiú altábor a folyó túlpartján volt, ezért a vezetők egy kötélhidat építettek. A tábor első napján kinyílt az ég, és tíz napon keresztül végig esett. Így a vízszint elkezdett emelkedni, és a fiúk minden egyes átkeléskor egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtek. Megjelentek ott átázva, vizes bakanccsal. De ezt látva én nem sopánkodtam és rohantam haza, hogy megszárítsam a fiam lábbelijét, csak hagytam. Hiszen vezetőként mindenkit ugyanúgy kell kezelni és nem lehet kivételezni.

Aki ismer téged az tudja: kimondottan szeretsz nótázni és énekelni. Van esetleg kedvenc népdalod?

Annyi szép gyönyörű ének van... Amit a táborban szoktam előszeretettel fújni, az a Nem vagyok szép, csak a szemem fekete. A lassabb tábortűzi nóták közül pedig az Ablakomba besütött a holdvilág. Annyit ismerek, százat-kétszázat is, mert New York-ban nagyon ment a népdalozás – sajnos ez itt a déli féltekén annyira nem erős. 

Köszönetet szeretnék mondani a tartalmas beszélgetésért. Összegzésként milyen üzenetet fogalmaznál meg?

Záró gondolatként hadd mondjam el, hogy nem tudom elképzelni az életemet cserkészet nélkül. Mi – ki vagyok én? Amerikában születtem, Ausztráliában élek, de magyar a származásom. A magyarságomat nem tudom kitörölni az identitásomból. Nem ismerem a magyar sportolókat, nem követem nagyon a magyarországi híreket, sem az új popzenéket. Nem ebből áll a magyarságom, az itt el van rejtve (mutat a szívére), és a nyelvben és a cserkészetben élem a magyarságot. Én elfelejtem, hogy idősödöm, úgy beszélek, mintha 30 éves lennék. Mert a cserkészet nagyon fiatalon tart. Ezek az emlékek mind összefolynak, és az ember megmarad örök fiatalnak. Ezt a cserkészetnek köszönhetem, mert valahogy a cserkészet a kort elnézi. Nem tudom, mi lennék cserkészet nélkül, de azt hiszem, hogy azért vagyok olyan amilyen, mert magyar vagyok és magyar cserkész.

Várdai Levente