Kérlek mesélj egy kicsit magadról, mit kell tudni rólad?
Seregélyes Márton vagyok, fizika és matematika szakos gimnáziumi tanár. 24 évig voltam a pályán, s most már 21 éve nyugdíjban vagyok.
Az eredeti neved is Seregélyes volt ezek szerint?
Nem, hanem Schuller volt. A Schullert, ami egy német név, édesapám a '30-as években átírta és magyarosította Seregélyesnek. De hogy miért azt választotta, nem tudom.
Milyen gyerekkorod volt? Merre nőttél fel és milyen környezetben?
Bár Szabolcs megyében nőttem fel, de Ausztriában születtem egy menekülttáborban, amelyet édesanyám 1947-ben elhagyva visszajött Magyarországra, ugyanis várandós lett a húgommal, és két csecsemővel nem szeretett volna a lager viszontagságai között tengődni. Az volt a nagy terv, hogy miután a megszálló szovjet csapatok kivonulnak, édesapám is hazajön, de sajnos a történelem nem így alakult. Ő kinn-, mi pedig bennragadtunk. Szóval én végül a Rakamazon, a Tisza mellett, a Tokaj-hegység Kopasz-csúcsának árnyékában lettem tíz éves, és végeztem el az első négy elemit. Aztán 1956 novemberében a határon átkelve kerültünk Ausztriába, ahonnan ’57 februárjában repültünk Torontóba. Onnan mentünk Miltonba mentünk édesapámhoz, aki még 1948-ban került oda, s aki akkor látta először a húgomat.
Azt hiszem, nekem sokkal könnyebb volt, mint a többi ’56-osnak, mert egyrészt gyerek voltam, másrészt pedig édesapám már kialakított magának egy életet itt, mikor kijött ide ’48-ban. Ugyanis a bátyja már 1930 óta itt lakott, akarom mondani itt ragadt, mint olyan sok más falusi magyar, akik elsődlegesen azért jöttek ki, hogy pénz keressenek, és ezzel a nyugati keresettel hazatérve tudják magukat érvényesíteni, például földvásárlással. De ugye sajnos jött a világválság, és senkinek egy árva garasa sem volt, nagybátyám bélyeget sem tudott venni a hazacímzett levelekre.
De visszatérve az érkezésünk időpontjához, édesapámnak akkor már volt egy háza, volt baráti kör, volt templom, szóval rögtön beilleszkedtünk, mert én nem egy idegen Marci voltam, hanem az apámnak a fia, akit jól ismertek már addigra a templomban.
Mint gyerek, mit éreztél, amikor el kellett hagynod Magyarországot?
Mikor átléptük a határt, nekem hihetetlen volt, hogy magyar vagyok, de már nem magyar földön. Szóval az egész gyerekként is borzasztóan megrázó és kevert érzés volt. Ott volt az egyik oldalon, hogy na, végre nem vagyok a kommunizmusnak a hüvelykujja alatt, meg a sarka alatt, a másik oldalon viszont ott tornyosult a tudat, hogy most már nem vagyok Magyarországon, és mindent hátrahagyok, ami kedves volt nekem.
’56 novemberében hogyan mentetek ki? Átszöktetek a határon, vagy valamilyen módon hozzájutottatok útlevélhez?
Nagybátyám egyik barátja felajánlotta a segítségét – mivel tudta, hogy szeretne egyesülni a családunk –, hogy átvisz minket Tokajtól az osztrák határig. Édesanyámnak egy napja volt eldönteni, hogy megyünk vagy maradunk. Természetesen nekünk, gyerekeknek egy árva szót sem szóltak, de én édesanyám és nagynéném könnyes sugdolódzásából azonnal levágtam, hogy mi fog történni. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen hamar. Ugyanis másnap reggel már úgy voltunk keltve, hogy indulunk. Utunk első állomása Budapest volt, ahol édesanyám unokatestvérénél szálltunk meg éjszakára. Szerencsére arra azért volt mód, hogy szétnézzünk a fővárosban, úgyhogy láttam Pestet szétlőve, láttam, ahogy az orosz katonák tüzet raknak az utca közepén, ami felett tudnak melegedni, és láttam a kidöntött Sztálin-szobornak a talpazatát, akarom mondani a csizmáját, amelyből két letört malterdarabot elhoztam emlékül.
Másnap este pedig már Sopronban voltunk a vasútállomáson, ahol vasúti munkások általuk szervezett csoportokban kísérték át a határon a családokat. Egész éjszaka mentünk, csak valamikor hajnali három körül értünk át Ausztriába, ahol a munkások elköszöntek tőlünk, és visszafordultak. Hetekkel, hónapokkal később aztán pedig megtudtuk, hogy ezek az emberek lebuktak, és nagy részüket kivégezték.
Három hét Ausztria után pedig Angliában egy házaspár fogadott minket, és náluk laktunk három hónapon keresztül. Képzeld el, ott kóstoltam meg életemben először a banánt és a narancsot.
És amikor kiutaztatok, akkor egyáltalán nem beszéltetek angolul, ugye? Hogy tanultátok meg?
Sajnos mikor kiérkeztünk, apukám és nagybátyám még akkor is nagyon gyengén beszéltek, annak ellenére, hogy édesapám járt esti iskolába, hogy tanulja a nyelvet. De mindig elaludt, mert napközben gyárban volt, az kifárasztotta, tehát a végén abbahagyta az iskolát, és haláláig nem tudott jól angolul.
Édesanyám pedig még annyit sem tudott, hiszen folyamatosan magyarok között forgott – ugyanis sok emigrált magyar volt kinn, akikkel egy közösségben éltünk –, és sokat volt otthon is háziasszonyként. Viszont nekem is és húgomnak is könnyen ment a nyelvtanulás, én másfél év alatt osztályelsőnek kupáltam ki magam.
Ezek szerint ott volt ott egy szoros magyar közösségetek?
Így van, ez elsősorban azokból a magyarokból állt, akik 1944 körül érkeztek. Ők 1944-ben beléptek a hamiltoni egyházmegyébe, és 5 év múlva, ’49-re felépítették a saját templomukat adományokból és munkával, a fiatalok például fesztiválokra mentek néptáncolni. Szóval akik benne voltak ebben a projektben, azok templomépítőknek hívták magukat, és főleg ők adták a magját a magyarságnak.
Az otthon maradt családtagokkal hogyan kommunikáltatok?
Többnyire levelezéssel. De a nagyszüleim nagy része ekkor már nem élt, én is csak apai nagyapámat ismertem. A többiek a háború alatt haltak meg. Anyai nagyanyám például úgy, hogy gyengélkedve feküdt az ágyon, s mikor egy román katona belépett az ajtón, úgy megijedt, hogy azonnal megállt a szíve. Nagyapámat pedig utánavitte a bánat.
Ugyanakkor a nagynénémékkel édesanyám aktívan váltotta a leveleket.
Te hogy kerültél bele a cserkészetbe? Már azelőtt jelen volt Hamiltonban, hogy megérkeztetek oda?
Azt tudom, hogy valamikor az ’50-es évek elején volt egy próbálkozás, de az sajnos nem működött. Szóval amikor én megérkeztem, akkor nem volt semmi. Viszont 1958-ban érkezett egy fiatal jezsuita pap, aki egy szép szombati napon fogta magát, besétált a magyar iskolába – ugye az csak szombatonként volt –, és azt mondta: “na gyerekek, mostantól indítok egy csapatot, lesz kirándulás, tábor, meg miegyéb”. De annyira szimpatikusan mondta, hogy azonnal be kellett, hogy álljak. Ekkor voltam tizenkét éves. Elképesztően élveztem a cserkészlétet, és ahogy látom, a mostani gyerekekkel sincs másképp, jelenleg 70-en vagyunk a csapatban. Szóval mivel annyira szerettem csinálni ezt a mozgalmat, ezért az évek múlásával az egyszerű őrstagból őrsvezető lettem, majd segédtiszt és tiszt is.
Apropó vezetőképzések. Tulajdonképpen csak annak köszönhető, hogy én kanadai állampolgár lettem. Tudniillik úgy gondoltam, hogy én magyar vagyok, akar a fene kanadai lenni. Igen ám, de a vezetőképző táborok az USA-ban, Fillmore-ban voltak, én pedig csak akkor léphettem be az Államokba, ha volt érvényes állampolgárságom. Úgyhogy végül csak beadtam a derekamat.
Voltál esetleg Jubi táborban is?
Természetesen! 1966-től 2010-ig egyet sem hagytam ki! Sőt 1975-től én is részt vettem a törzsben minden alkalommal.
Mikor tértél haza először Magyarországra?
1973-ban, amikor már 27 éves voltam. Emlékszem, az út előtt úgy éreztem magamat, mint egy izguló kisgyermek. Alig vártam, hogy na, 17 évvel később, mit hogyan fogok látni, mennyire mentek össze a dolgok – nyilván gyermekszemmel minden nagyobbnak tűnik. Hazaérve persze találkoztam a barátaimmal, osztálytársaimmal, akik akkorra már házas, családos emberek voltak.
Egy hátulütője viszont volt a dolognak, minden 24 órában be kellett jelentkeznünk a helyi rendőr-főkapitányságon, ahol nem bántak velünk túl kedvesen. Nem tetszett nekik, hogy én csak így besasszézom ide Kanadából.
Így felnőttként visszatekintve, te a szüleid helyében szintén elmentél volna Kanadába?
Ha tudtam volna előre, hogy sikerül, meg hogy itt mi vár rám, akkor igen, eljöttem volna. Édesanyám is mondta, hogy csak miattunk, gyerekek miatt indultunk útnak, hogy legyenek lehetőségeink. Ugyanis otthon például nem is hagytak volna érettségizni, mert édesapám Kanadában való tartózkodása miatt osztályidegennek számítottunk.
Mi legjobb cserkész élményed az életed során?
Nehéz kérdés, rengeteg mindent kaptam a mozgalomtól. Nevelt az önállóságra, arra, hogy hogyan kell dolgozni, munkatervet írni, közösséget formálni és megtartani, ráadásul még életre szóló barátságokat is kaptam. Azt hiszem, maga a cserkészet volt a nagybetűs élmény.
Mit üzensz a mai fiataloknak, illetve a jövő fiataljainak, mi felé tartsanak?
Csak annyit, hogy tartsák be a tíz cserkésztörvényt, mert az ad egy olyan életutat, amelyet csak nagyon ritkán képes birtokolni egy ember. Becsületességre, igazságra, igazságosságra, odafigyelésre, kötelességre tanít minket.