Lomniczi Letti

Először is, kedves Letti néni, kérlek, mesélj egy kicsit arról, hogy hogy kerültél Buenos Airesbe!

 

Én 1948-ban érkeztem ide Madridból, ahová ‘41-ben érkeztünk, mert a szüleimnek éppen ott voltak kötelezettségeik, tudniillik mind a ketten diplomaták voltak. Édesapám volt a horvát nagykövet Madridban. Ugyanis ők is, csakúgy mint én, magyarként Horvátországban születtek, bár ők beszéltek magyarul is. Érdekesség, hogy én csak az emigrációban kezdtem el magyarul tanulni, sőt csak akkor, mikor húszévesen férjhez mentem.

Meg sem fordult a fejetekben, hogy visszatérjetek Horvátországba?

Horvátországban ugyanúgy, mint Magyarországon, a kommunizmus egyre jobban eluralkodott, és a szüleim látták, hogy ha visszamegyünk, akkor azon túl, hogy mindenünket elveszítjük, még egy sokkal rosszabb, pártpolitika által elnyomott életet élnénk, vagy még azt sem – tekintve, hogy a családom nemesi származású. Eszéken, ahol születtem, például volt egy kisebb kastélyunk, amit államosítottak.

Ejha! Abból kaptatok vissza bármit is?

Igen. Szerencsére az elmúlt tíz évben sikerült visszaszerezni az erdőinkből egy borzasztóan nagy részt, illetve a kis kastélyt is visszakaptuk, ahol születtem, de a nagy sajnos az állam tulajdonában maradt. De hát ez egy nagyon hosszú pereskedési folyamat végterméke.

Akkor tényleg igazi királykisasszony voltál! Melyik családnak vagy a tagja?

Egyenesági leszármazottja vagyok a Pejácsevich családnak, amely egy ősi főnemesi család. Most például készül is egy film a családom egyik tagjáról, Pejácsevich Dóráról, akik egy hihetetlenül ügyes zenész volt. 

Mikor Madridba kerültetek, nem érezted magadat egyedül, beszéltél spanyolul? 

Nem, csak ott kinn tanultam meg, de szüleim családi barátainak volt egy fia, vele nagyon jóban voltam, sokat játszottunk együtt. Aztán végül ők is Buenos Airesben kötöttek ki, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Olyannyira, hogy 1956-ban, amikor 20 éves voltam, összeházasodtunk, és az ő haláláig együtt is voltunk. 

Ez csodálatos, ritka az esély egy ilyen szerelemre. 

Volt hogy visszatértetek Magyarországra?

Igen, a ’70-es években, amikor a kommunizmus miatt sajnos ugye nem lehetett nagy felhajtást csinálni, szóval hogy is mondjam, sutyiban látogattunk vissza. Aztán természetesen most már egészen más a helyzet, volt, hogy Eszéken ünnepséget rendeztek nekünk, és képzeld, még piros szőnyeget is lefektettek nekünk, Pejácsevicheknek. 

Te hogy kapcsolódtál be a cserkészetbe?

Hát tulajdonképpen itt kinn. Az angol kisasszonyok internátusának hála, létrejött  a Zrínyi Ifjúsági Kör és vele együtt a cserkészcsapatunk is. Tudod, akkor a legnagyobb célunk az volt, hogy megőrizzük magyarságunkat, és kimondjuk azt, amit otthon nem lehetett. A cserkészet továbbvitelét, és úgy általánosságban az egész Külföldi Magyar Cserkészszövetséget a Hontalan Sasoknak köszönhetjük.

 

Letti néni, milyen volt a viszonyod az '56-os generációval?

Ide valójában nem jöttek annyian, mint mondjuk Amerikába. Nyilván segítettünk nekik, ahogy tudtunk, de mostanra már teljesen integrálódtak ők is, és gyakorlatilag semmi különbség nincsen a különböző emigrációs hullámokból érkezettek között. Ezek összeforrtak. Már annyi idő telt el, hogy nem különböztetjük meg, és akkor se nagyon.

Tudtátok tartani a kapcsolatot az otthoniakkal? 

Igen, általában levelezéssel, de hát ugye az is mindig ellenőrizve volt a kommunisták által, szinte soha nem kaptunk olyan borítékot, amin ne látszott volna, hogy felbontották már egyszer. De azt hozzá kell tenni, hogy az én családom nagy része végül Argentínában kötött ki. Férjem családja viszont Magyarországon maradt. Férjem egyébként szintén egy kicsit nevesebb családnak a sarja, Lumniczer Sándor unokája, aki híres orvosprofesszor volt. Aztán végül ez a Lumniczer név lett magyarosítva Lomniczivé. 

Milyen volt a megérkezésetek Argentínába? 

Viszonylag simán ment, ugyanis a papám már előbb kiérkezett mint mi, és valószínűleg a diplomáciai kapcsolatain keresztül szerzett nekünk egy házat, ahová mehettünk a megérkezésünkkor azonnal. Szóval azt hiszem, elég szerencsés és kiváltságos helyzetben voltunk. 

És akkor ott a szülőknek mennyire volt nehéz munkát találni?

Ez egy jó kérdés, igen. Szerencsére akkor sok munkalehetőség volt Argentínában. Az én papám egy utazási irodával kezdett foglalkozni, mivel ő több nyelvet beszélt, idegenvezető volt tulajdonképpen. A férjem mamája pedig eredeti régiségeket kezdett eladni egy régiség-üzletben, ami amúgy máig is megvan, csak más formátumban, de ma is a családunké.

Amikor megnyílt a határ ’89-ben, milyen érzések kavarogtak benned??

Egy nagyon-nagyon boldog érzés. Az egy történelmi pillanat volt. Mindaz, amit nem lehetett addig csinálni, akkortól szabad volt. Például az 1956-os megemlékezések. Nekünk az itt kinn hihetetlenül fontos részét képezte az identitásunknak, minden évben megadtuk a módját október 23-ának. Aztán viszont a határnyitásnak itt kinn az is lett az eredménye, hogy lazábbá váltak a dolgok.

És az, hogy nem tértetek vissza Magyarországra, Horvátországba, az minek köszönhető?

Tulajdonképpen már nagyon megszoktuk, hogy itt van az egész család. Szóval nehéz lett volna elköltözni a bizonytalanba.

Hogyan látjátok a mai tinédzser fiatal felnőtt generációkat?

Minden szempontból teljesen másak, mint mi voltunk. Van amiben jobbak, van amiben rosszabbak. Másképp állnak a munkához, másképp állnak az élethez, másképp állnak a családalapításhoz, mindenhez. De ez se nem rossz, se nem jobb, egészen egyszerűen csak más.

Hogyan lehet egy menekültnek segíteni? Most elsősorban a te tapasztalatodból indulnék ki, hogy mi az, ami így segítség volt akkor?

Azt hiszem, erre ma már kicsit nehezebben tudok válaszolni. Szerintem az első és legfontosabb szempont a nyelvtanítás, hiszen csak úgy tudják megértetni magukat az adott helyen,  és segít nekik az integrálódásban. És a másik aztán a beilleszkedés. Munkát adni, házat adni, satöbbi. 

És végül, de nem utolsó sorban, Letti néni, mit üzensz a mai fiatalságnak?

Azt, hogy jól legyünk egymással. Ne vitatkozzunk, szeressük egymást, megértően forduljunk a másik felé. Szeressük egymást, lássuk meg egymásban az embert.