Horváth Kató

Köszönöm szépen, hogy befogadtál ide engem az otthonodba, az első kérdésem az lenne, hogy ki vagy te, honnan jöttél, mit kell tudni rólad?

A családomban kilencen vagyunk testvérek. Ebből hatan Magyarországon, hárman pedig külföldön születtek. Édesapám, most már lehet erről így beszélni, annak idején földbirtokos volt, és így osztályidegenek lettünk. 1949-ben, mikor volt a Mindszenty-per, akkor ugye folyamatosan fogták el a papokat. Édesapámnak pedig nagyon sok pap ismerőse volt, akiket keresett az állam. Viszont egy elvesztett notesz révén ráakadtak édesapámra is, és megzsarolták, hogy ha nem adja fel a keresett papokat, akkor ő fog börtönbe kerülni. Ekkor a család úgy határozott, hogy édesapám besúgó nem lehet, nem adhat fel senkit sem, ezért inkább menjen. És ment is, mi hatan testvérek pedig édesanyánkkal együtt lekerültünk Baranyába a nagyszüleimhez. A legkisebb testvérem ekkor volt egy éves, a legnagyobb kilenc, én pedig öt. Sokszor nagyon nehéz dolgunk volt még vidéken is, ugyanis kerültek minket mindenhol, az iskolában muszáj volt minket leértékelniük, és édesanyám nem kapott munkát sehol sem, hiszen mindenhol meg volt jelölve, hogy mi a rendszer ellenségei vagyunk. Illetve egyszer kapott egy irodai állást három hónapra, és ezért csak ennyi időre, mert mikor az utcán sétált egy nap, megszólította valaki: „Jesszusom, nemzetes asszonyom, maga az?” – hát nem a mezőkovácsházi (ott volt a birtokunk) kéményseprő volt az? Na persze mondanom sem kell, hogy az a remek ember egy erős hitű kommunista funkcionárius volt. Édesanyám már másnap nem kellett a munkába.

Anyukád hogyan beszélt édesapáddal?

Természetesen levelezésen keresztül. Ami úgy működött, hogy elvitte a levelet Budapestre az apai nagyanyámhoz, aki aztán egy harmadik személy segítségével juttatta ki a levelet. És így is kapta meg a leveleket, hogy azok valaki másnak voltak címezve, az pedig csak bedobta a postaládába. Mi gyermekek is írtunk minden évben édesapámnak. Sőt, volt egy év, amikor egy fényképet is küldtünk magunkról neki, ami sikeresen meg is érkezett – Chilében láttam kitűzve a falra, mikor mi is megérkeztünk.  

És végül hogyan jutottatok ki hozzá?

Megszöktünk. De ennek azért voltak előzményei. Szóval miután apukám elment, anyukám nyolc éven keresztül minden fél évben beadta a családegyesítési kérelmet a hatóságoknál.  És ’56 augusztusában azt mondták, hogy már csak valami kis papír kell, hogy mehessünk. Anyukám meg is szerezte gyorsan a papírt, de hát csak az októberi forradalom után, december környékén tudta elvinni a hivatalba. S mikor odaadta a hivatalnok kezébe, akkor az felnézve rá azt mondta: „Asszonyom, most, mikor kétszázezer magyar elhagyta az országot, gondolja, hogy magának és a hat gyereknek fognak adni hivatalos papírt, hogy elmehessenek? Próbálják meg másképp…”
Na anyukám akkor már azt mondta, üsse kő, nekiindulunk mind a heten. Na igen ám, de hát az osztrák határ már teljesen le volt zárva. Viszont mikor azt hallottuk, hogy valakik próbálkoznak Jugoszlávia felé, mi is arrafelé vettük az irányt. Úgy volt, hogy valaki átvisz minket, de szegényt addigra elkapták, úgyhogy módosítva az eredeti terven, Baja felé indultunk egy ismerőshöz, aki közel lakott a határhoz. Fel is szálltunk az esti vonatra, de hát a vonat csak pár métert ment. Nem értettük, hogy mi a helyzet, kinéztünk az ablakon. A vonat teljesen körbe volt véve katonákkal, s igazoltattak minket. Na már most ha ezt az igazoltatást komolyan veszik, akkor minket elvisznek állami gondozásba, anyukámat pedig lecsukják, s mindezt úgy, hogy egy rokonunk sem tud róla. De szerencsére rendes volt a parancsnok, és egy éjszaka börtön után elengedett minket azzal a mondással, hogy menjünk vissza a Dunántúlra. Természetesen nekünk eszünk ágában sem volt visszamenni. Végül ügyeskedések árán valahogy átjutottunk a határon 1957. január 27-én éjszaka. S ezután hamarosan lezárták a határ ezen szakaszát is. Ezután egy évet laktunk a jugoszláv lagerek egyikében, majd mikor készen lettek a papírjaink, Nápolyban hajóra szálltunk és egy hónapnyi hajóút után meg is érkeztünk Chilébe, ahol apukám már várt minket. 

Könnyen felismerted 9 év után?

Azt nem mondanám, mert a partraszállás pillanatáig nem voltam benne biztos, hogy ő az. De a testvéreimnél gyorsabb voltam.

Említetted, hogy ’56-ban itthon voltál még, milyen érzés volt? Részt vettél az tevékenykedésekben? 

Igen, akkor voltam 13, és még Nagyszékelyen laktunk Magyarországon. Úgyhogy bár nem a tűzfészekben voltunk, tudtunk róla, hogy mi történik Budapesten. Előttem van a kép, ahogy anyám és nagyanyám feszülten hallgatják a rádiót, amiben bejátszották Gerő beszédét, s utána azt mondták, valami furcsa történik a fővárosban.  Aztán másnap reggel a szomszédasszony mondta, hogy Budapesten lövöldöznek. És akkor aztán mikor mentünk az iskolába, az iskolából átmentünk a hősök emlékművéhez, amit megkoszorúztuk. Az osztályban kokárdát tűztünk fel, a vörös csillag helyére keresztet tettünk, és elénekeltünk a himnuszt. Szülők és gyermekek vegyesen.

Aztán mikor november 4-én bevonultak az oroszok, azt nagyon keservesen éltük meg. Mi gyerekek is sírtunk. És azt mondtuk, hogy soha az Egyesült Államokba nem mennénk, mert nem segítettek, csak ígérgettek, s mondták a rádióba, hogy tartsatok ki, tartsatok ki...
 

Miután kiköltöztetek Chilébe, hogyan alakultak a dolgok? Volt-e nehézségetek?

Kilenc évet laktunk ott, és sajnos ott sem volt nekünk egyszerű. Édesapám nem tudott úgy igazán talpraállni a birtok elvesztése után, amely generációk óta az övék volt.  Illetve annyira váratlan volt minden, hogy nem tudtunk felkészülni rá. Idegen nyelv, idegen kultúra, s még két hét sem telt el, nővéremmel együtt beadtak minket Santiagoba az apácákhoz internátusba, ahol szeparáltak is minket a nyelv gyors megtanulása érdekében. Sokat sírtam, nagyon sokat. Hiányzott az otthon, hiányzott Magyarország, hiányzott a drága nagymamám, aki jelen volt egész gyermekkoromban. 

Tulajdonképpen addig nem is tudtam nyugodt szívvel lenni, amíg még egyszer magamhoz nem szoríthattam a nagymamámat személyesen. 

Ezek szerint sikerült? 

Sikerült. De visszakanyarodva, a szüleim munka terén hiába igyekeztek, nem voltunk eleresztve anyagilag. Olyannyira, hogy mikor mi gyermekek annyira megnőttünk, hogy dolgozhattunk, el is mentünk alkalmi munkákat vállalni, Az egyik nővérem például gyermeklánynak ment, a másik testvérem ápolónak magánklinikákra ügyelni, én pedig varrómunkákat vállaltam el, ugyanis imádtam anyagokkal dolgozni. El is végeztem egy hároméves főiskolai képzést francia szabás-varrásból. Szóval amit kerestünk, azt hazaadtuk szüleinknek, hogy legyen miből a kisebbeket felnevelni. 

Mondtad, hogy Chilében is csak kilenc évet voltatok. Utána hová mentetek és miért?

Tudod, nagyon féltünk, hogy 1970-ben ott is megszavazzák a kommunista hatalmat, amiből mi köszönjük, már kaptunk eleget. Szóval azután a nővérem után mentünk, aki egy Clevelandben élő magyar fiúhoz ment férjhez. Érdekes módon végül én is ott találtam meg a páromat, akivel aztán hamar összekötöttük az életünket és megszülettek a gyermekeink, akiknek hála cserkész lettem. 

Cleveland előtt nem volt magyar közösséged?

Igaz, Chilében is voltak magyarok, de annyira nem sokan. Minden hónapban egyszer volt magyar mise, de nagyjából ennyi. Aztán az ottani magyar jezsuiták hatására, képzeld, pont az a Csókay Károly atya volt ott velünk, aki a Szentatyával beszélgetett, szóval az ő tanácsára csináltunk kéthetente magyar óvodai foglalkozásokat, amiket nagy általánosságban én tartottam, és talán ez volt az első lépés a gyermekekkel való foglalkozás felé.

Szóval akkor végül te hogyan keveredtél bele a cserkészetbe?

Clevelandben először a szombati iskolában tanítottam egészen a kisfiam születéséig. Amikor ő négy év körül volt, akkor éreztem, hogy nagyon kellene neki más gyermek társasága is, elkezdtem tehát a cserkészetbe hordani. Ott volt több hasonló korú gyermek, hiszen sokak nagytesói már az őrsök tagjai voltak, nekik pedig végül én tartottam foglalkozásokat, hiszen túl aprók voltak még az igazi cserkészmunkához. Ezeknek a bizonyos foglalkozásoknak pedig az lett a vége, hogy végül a helyi fiúcsapat parancsnoka megkérdezte, hogy „Kati, maga nem akar cserkész lenni?”. Mondom, „dehogynem!”. Így végül ’77-ben kaptam meg a nyakamba a nyugati oldal 14-es számú Görgey Artúr Cserkészcsapatának nyakkendőjét, amely által fiúcserkész lettem. Egy évre rá pedig elvégeztem a kiscserkész segédtisztit Filmore-ban. Aztán az egyik Hontalan Sassal, Beodrai Feri bával összeültünk és kidolgoztuk a kiscserkész nevelési kézikönyv alapjait.

És persze mellette azért a lánycsapatnak is besegítettem, összesen 45 díszmagyart varrtam nekik, amit az eredeti tulajdonosok unokái még mind a mai napig hordanak a bálokban.  

Örülök, hogy megtaláltad benne a helyedet. Miért fontos, hogy nyugati oldalon voltál? 

Ugyanis egy időben a város magyarsága kettő részre oszlott. Volt a nyugati és a keleti. Mind a két résznek megvoltak a saját szokásai, és külön-külön fiú-lány cserkészcsapatai, akik között természetesen óriási volt a rivalizálás. 

Mi a kedvenc cserkészélményed?
Nekem mindig csak ez a sok gyerek. Én nagyon szerettem a gyerekekkel foglalkozni.

Mit adott neked a cserkészet?
Rengeteg szeretetet, amivel aztán azt a sok gyereket lehetett nevelni. Akiket vezettem, még mindig tartják velem a kapcsolatot, jönnek haza látogatóba, és elhozzák magukkal az unokájukat is. Azt hiszem, nincs ennél nagyobb öröm.

Mikor 1989-ben megnyílt a határ, mit éreztél?
Hogy végre eljött az a perc, hogy hazamegyek. Hogy most már biztos hazajöhetünk. És bár a teljes amnesztiát még 1965-ben kaptuk meg, akkor azért még tettek rács mögé embereket. Most pedig a teljes szabadság volt 1993-ban haza is mentem felmérni a terepet, hogy van-e munkalehetőség, hogyan bírnák a gyerekek. 

Ekkor tértél vissza először?

Nem, 1971-ben. Emlékszem mikor leszálltam a repülőről, örömömben megcsókoltam volna a földet is, és mindenkit megöleltem volna boldogan, hogy itthon vagyok, itthon vagyok! Hihetetlen élmény volt. Az akkori látogatásom során bemutattam a kisfiamat az anyósoméknak, meglátogattam a nagymamámat, és inkognitóban a régi birtokunkat is, ahol azóta egy szociális otthon működik, amely 2004-ben volt 50 éves, pont mikor mi hazajöttünk. Képzeld el, valahogy megtaláltak minket, és meghívtak az ünnepségükre, hiszen édesapámnak köszönhetik, hogy szociális otthon lett belőlük, ő ugyanis odahívta az apácákat, mikor ’47-ben államosították a birtokot. Ekkor hazahívtam a testvéreimet, megmutattam nekik is a múltunkat, és édesapám emlékére egy gyönyörű szentmisét mondtak – ő ugyanis még Chilében meghalt, és az egyik nővérem, aki ott lett apáca, visel gondot a sírra –, amely után az édesapám és édesanyám emlékére emelt kopjafát megáldották. Én azóta is minden évben felkeresem ezt a helyet, hiszen számomra ők itt vannak eltemetve, és virágkoszorút teszek a kopjafa tövébe.

Ha visszagondolsz, visszautazol egy kicsit az időben, te újra emigrálnál a szüleid helyében? 

Minálunk élet-halál kérdése volt, hogy édesapám elmenjen, nem volt választása. Emiatt pedig mi is lehetőségek nélkül maradtunk, és el kellett mennünk azért, hogy a család egyesüljön, legyen édesapánk, édesanyánk.
De vágyunk külföldre igazából nem volt. Én szívem szerint boldogan itthon töltöttem volna az életemet. Tudom, volt, aki megkérdezte azt, hogy hogy vágyhatok én haza, mikor minket így kisemmiztek, teljesen ellehetetlenítették az életünket, és satöbbi. Azt mondtam mindig, hogy ezt igazából ezt a pár ember csinálta, de nem a hazám csinálta. A hazám az mindenképpen jó hozzám. És nagyon örülök, hogy a gyerekeim is hazájuknak érzik, annak ellenére, hogy ők már Amerikában születtek.

De magyarok. És azt hiszem, ez a legfontosabb.

Chilére kicsit visszatérve, neked mi segített ott, hogy megnyugodj, hogy jól érezd magad? 

A környezet. A chilei nép nagyon vendégszerető, sőt, imádják az európaiakat annyira, hogy szinte nem akarja elhinni az ember. Vannak olyan chilei osztálytársaim, akikkel annyira összebarátkoztunk, hogy Facebookon még tartjuk a kapcsolatot.

Szerinted mi az, amivel most tudunk segíteni a menekülteknek?
Azt hiszem, nagyon kell nekik valahogy lelki segítség arra, hogy tudjanak hinni abban, hogy nem fejeződött be az ő életük azzal, mikor ők elhagyták az otthonukat. A „lesz még” -et soha nem szabad elfelejteniük. Hogy mikor válik valóra, azt nem tudjuk, de lesz. És higgyenek benne. És próbáljanak addig is a mi környezetünkben úgy élni, mintha otthon lennének. Legyenek úgy közöttünk, hogy megtartják hagyományaikat is

.
Ti végül mikor jöttetek haza?
2001-ben tértünk haza véglegesen. Akkor Fehérvárra költöztünk, ahol becsatlakoztam a helyi öregcserkészekhez, akiknek végül csapatparancsnoka is lettem. De aztán az évek múlásával feloszlottunk sajnos, mert csak hárman maradtunk, a többiek mind kiköltöztek a temetőbe. 
 

Mit üzensz a fiataljainak, a jövő fiataljainak?
Azt, ami a kiscserkész jelszavunk volt: Visszamosolyogni mindenre, visszamosolyogni az Istenre.