Hargitay Emőke

Köszönöm szépen, hogy elvállaltad ezt az interjút velem, és befogadtál a lakásodba. Elsőként arra szeretnélek megkérni, hogy kicsit mesélj magadról, mit kell tudni rólad?

80 éves vagyok, Magyarországról 13 éves koromban mentem el az '56-os szabadságharc után. Kikerültem Amerikába, édesanyám, nővérem és öcsémmel félárvaként, édesapám még itthon meghalt. Ott tanulni én nem tudtam tovább egyetemre, csak esti egyetemekre, mert öcsém volt a fiatalabb, ő tanult, őbelőle mérnök lett. Én aztán itt-ott dolgoztam, amit tudtam, irodában, egészségügyben. A végén Clevelandba mentünk először, ott bekapcsolódtam a magyar cserkészetbe, mert nagyon hiányoztak a magyarok. Ott végül a Magyartudásom miatt végül csapatparancsnok lettem, habár nagyon fiatal voltm. Ezután 1973-ban Californiába költöztünk, ahol hozzámentem a szintén magyar férjemhez, és ahol a gyermekeink születtek. A történethez hozzátartozik az is, hogy mi nem akartunk soha Amerikába menni. Ezt a sors hozta így.

A férjemmel mindig haza szerettünk volna jönni, azt terveztük, hogy mikor a gyerekeim majd saját lábukra állnak, akkor indulunk útnak. Ugyanis az ő gyökereiket nem akartuk kiszakítani, nem akartuk, hogy ugyanúgy elveszítsék őket, mint mi annak idején a férjemmel, mikor elhagytuk az országot. Viszont amikor már mind a két gyermekünk kirepült, a férjem már nem élt, szóval egyedül ugyan, de hazajöttem. Úgyhogy most már tizenhatodik éve élek itthon megint, ötvenkét év Amerika után.

Onnantól édesanyám egyedül nevelt minket, és próbált tanítónőként munkába állni. De ugye ez nem volt egyszerű feladat, hiszen a nevén látszott, hogy arisztokrata származású. A végén ő is orvosírnok lett.

Szóval mi '56-ban az Erzsébet körúton laktunk, és mivel erős nemzeti érzelmek dúltak bennünk, kint voltunk a szobordöntésnél, tüntettünk, ráadásul édesanyám egy elsősegély-állomást állított föl a lakásunkban a fegyveres fiúk számára.  Tehát a szomszédok közül mindenki tudta, hogy miket csinálunk és mi a véleményünk a rendszerről. És ha ez még nem lett volna elég, amikor kigyulladt a házunk, mások is láttak minket fegyveres fiúk kíséretében menekülni.

Így esett, hogy édesanyámat figyelmeztette egy kedves ismerős, hogy jó lesz, ha eltűnünk egy darabig a rendszer szeme elől. Szóval összecsomagoltunk és mentünk mi is a nővérem után, aki akkor már átszökött az osztrák határon a Forradalmi Ifjúság Pártjának többi tagjával együtt. Annak idején én is jelentkeztem oda, de sajnos 13 évesen még túl kicsinek bizonyultam. Nővéremmel végül három hónap múlva találtunk egymásra a Vöröskereszt segítségével.

Mikor indultatok neki a határnak? Nem volt teljesen lezárva?

November 23-án. Természetesen nagyon szigorúan volt őrizve, háromszor el is kaptak minket szökés közben, és visszavittek Mosonmagyaróvárra. És még szerencse, hogy meg tudtunk szökni a fogságból. Anyukám ugyanis azt mondta, hogy az embertömegben úgysem fogunk kitűnni, tegyünk úgy, mintha csak járókelők lennénk. El is hitték. De a helyiek aztán meglátták bennünk a menekülőket, és végül az ő segítségükkel jutottunk csak át a határon, és akkor is csak az orosz katona jószívűségén múlt a sorsunk.  Ugyanis a teherautó hátulját kinyitva meglátott minket, ahogy kucorgunk a sarokban. Nem tudom, mi járhatott a fejében, de a végén ránk nézett, elmosolyogta magát, és intett, hogy mehetünk. Kis orosz katona volt, aki ki volt oda rendelve, mint ahogy most is sokan. Aki talán meglátta a saját anyját, testvéreit bennünk, és elengedett. Akkor édesanyám még csókot is dobott neki a teherautóból, ő meg integetett nekünk, hogy menjenek. És amikor kiraktak minket a határszélen, ott a tanyán a néni azt mondta, hogy ott nem maradhatunk, mert állandóan jönnek ellenőrizni. Úgyhogy azt mondtuk, hát most vagy lelőnek minket a határnál, vagy sikerül átjutni. És akkor átjutottunk a határon. Láttuk a messzi őrtornyokat, miközben a másik oldalon letérdeltünk Magyarország felé, és fölmarkoltuk a magyar földet, amely itt van azóta is a könyvespolcomon, ugyanis kivittük magunk. Egész életemben az velem volt, az a magyar föld.

És Ausztria után hogy kerültetek Amerikába?

Tulajdonképpen nem nagyon volt más lehetőségünk, ugyanis a nővéremet csak úgy engedték be Ausztriába, ha megígértük, hogy hamarosan elhagyjuk az országot, mert már túl sok volt a menekült. Jött is egy amerikai református gyülekezet, akik szerettek volna szponzorálni egy családot. Így mi hamarosan egy repülőn ültünk New York felé, ahonnan Idahoba utaztunk, a református közösséghez.

A gyülekezeti tagok elképesztően aranyosak voltak. Kinn volt mindenki, amikor megérkeztünk, és mosolyogva üdvözöltek minket, kezet fogtak velünk. Rögtön el is helyeztek egy lakásban, anyukámnak szereztek állást, minket pedig beírattak az iskolába. Ennyi szeretetet én idegen emberektől szinte sosem kaptam, szóval ez egy leírhatatlan érzés volt.

És akkor egy év Idaho után – ahol csak mi voltunk magyarok – átköltöztünk Clevelandbe, mert itt sok volt a magyar, voltak közös programok, nekünk pedig szükségünk volt az efféle társaságra. Szóval végül ott éltem 15 évet, aztán pedig öcsém után mentem Californiába, ahol ő állást kapott.

Megérkezésetek után mi volt a legnagyobb nehézségetek?
Hát a legelső meglepetésünk rögtön az volt, hogy hová is fogunk menni, ugyanis fogalmunk sem volt, hogy hogyan kell kimondani a település nevét. De szerencsére utána szinte csak a beilleszkedésre, a helyünk megtalálására kellett fókuszálnunk, mert a gyülekezet tagjai rendkívül készségesek és segítőkészek voltak velünk. Azt hiszem, mondhatom, hogy a Jóisten nagy gondot viselt ránk. Viszont Clevelandben annál nehezebb volt a helyzet, hiszen meg kellett küzdenünk a társadalmi megbélyegzéssel is. Ugyanis ott az 1945-ös és az 1956-os emigráltak között óriási társadalmi szakadék tátongott, mivel a két csoport egy-egy másfajta Magyarországról érkezett. Emiatt a nyelv bár közös, a felfogás nagyon sok mindenben különbözik.

Mikor mi megérkeztünk, kaptunk olyan megjegyzéseket, hogy „kalandvágyó asszony”, „ugyan miért jött el három gyerekkel”. Sőt volt egy olyan alkalom is, mikor már cserkész voltam, hogy valakinek a mamája kölcsönadott nekem egy díszmagyart, és mellé azt mondta nekem: „Nem feltétlenül szükséges, hogy Hargitayné személyesen megköszönje nekem”. Ez természetesen nagyon rosszul esett akkor az édesanyámnak, hiszen bőven közéjük illett volna. De hát ez van, várni kellett, és az idő meghozta gyümölcsét – befogadtak minket.

Ugyanakkor ehhez az egészhez azt hozzá kell tennem, hogy én a lányok között viszont egyáltalán nem éreztem különbséget, amiért azóta is hálás vagyok. Emlékszem, első alkalommal Bori (Detky Bea) jött oda hozzám, és azt mondta a szemembe nézve: „Cserkésztestvéremmé fogadlak.” Sajnos ő nem emlékszik erre a jelenetre, de nekem annyira sokat jelentett, hogy a mai napig nagyon kedves emlék számomra. 

Ezek szerint a férjed is cserkész volt?

Még Magyarországon igen, volt kiscserkész, de Amerikában sajnos felhagyott az aktivitással, és csak fényképezgetett a cserkészeseményeken. Mi egy közös ismerősünkön keresztül találkoztunk egy általa megszervezett találkozón, amit ennek a bizonyos közös ismerősnek végül „sajnos le kellett mondania”. Ugyanis az a barátom a fejébe vette, hogy hát ismer engem, ismeri a Csabát, mi egy jó páros lennénk. És igaza lett.

A találkozásunk után egy-két évvel összeházasodtunk, és született két gyönyörű gyermekünk. A férjem pedig akkor lépett be a szövetségbe, amikor a fiam korosztályának nem volt vezetője, szóval fogta magát és azt mondta, ezt mostantól ő fogja csinálni. És attól a pillanattól kezdve ő volt a főcserkész a családban. Idővel, mikor én a helyi lányokat vezettem, ő átvette a helyi fiú csapat parancsnokságát, amellyel az egész közös életünk kapott egy új löketet. A két csapat pedig a 49. Árpádházi Boldog Erzsébet és a 8. Julianus Barát cscs. voltak.

Mikor tértél vissza először Magyarországra?

Azon nyomban, amint megkaptam az amerikai állampolgárságot, vagyis 1968-ban. Akkor éppen két állás között voltam még, szóval édesanyámmal felpakoltunk, és hazajöttünk meglátogatni a családot. És képzeld el, pont március 23-án, Emőke napon léptük ét a határt. Itthon pedig az egyik nagynénéméknél laktunk a Margit-körúton. És mikor már anyukám visszatért Amerikába, én annyira jól éreztem magamat, hogy maradtam még 3 hónapot.

És nem figyeltettek meg téged?
Figyelni? Nem, szerintem nem. Vagyis őszintén szólva, soha eszembe sem jutott ilyen. Bár most, hogy mondod, elképzelhető: még mikor itthon éltünk, az első elemiben is megkérdezte a tanító néni, hogy milyen rádiót hallgatnak otthon a szüleink. És az első osztályos gyerek bizony elmondta, hogy Szabad Európát, Amerika hangját többek között.

Mindenesetre, ha meg is figyeltek, nem vettem belőle észre semmit.

És '89-ben, mikor megnyílt a magyar határ, akkor mit éreztél?

Hát eufóriában voltunk mindnyájan, még akkor is, mikor 90-ben mentek ki az oroszok. A férjem pont itthon volt a két gyerekkel, és feltelefonált engem, hogy én is halljam a harangzúgást a telefonban. Csodálatos élmény volt még telefonon keresztül is.

Viszont ennek megtörtént a teljes fordítottja is 2004-ben, mikor a határon túli magyaroknak a népszavazása érvénytelen lett, hiába voltunk magyarok. Na akkor viszont elsírtuk magunkat.

Így menekültként visszatekintve mi tud nagy segítség lenni egy menekültnek?

Szerintem az, ha érzi, hogy szeretettel fogadjuk őket, hogy elfogadjuk őket menekültként is egyenrangú embereknek. Illetve nyilván a fizikai szükségletek kielégítése mellett, szerintem törekednünk kell bizalmat adnunk nekik. Törekednünk kell meghallgatni ezeket az embereket, akikkel rengeteg megrázó dolog történt, és biztosan tele vannak aggódással, szorongással.