Fóthyné Balogh-Kovács Judit

Kérlek, mesélj egy kicsit a ti menekülésetekről, a te történetedről!

Sopronban születtem és ott is éltem 9 éves koromig, vagyis tulajdonképpen a háború végéig. Édesapám egy vadásztöltény-gyárnak volt az igazgatója, és ennek köszönhetően őt nem sorozták be a katonaságba. És ez az előbbi azért fontos, mert mikor látszott, hogy az oroszok be fognak vonulni, és a helyzet tarthatatlan lesz, akkor édesapám fogta a családot, és átköltözött velünk Magyaróvárra – azt hiszem – és onnan megszervezett nekünk és még másik öt családnak egy teherautót, amivel titokban átjuthatunk Ausztriába. Ott édesapám a kapcsolataival valahogy szerzett egy eternit-gyár tulajdonosától szállást és munkát is, mind az öt családnak. Építettek nekünk ilyen kis négyszer négyméteres házikókat ethernitből, kinn volt egy kút, ahonnan lehetett a vizet pumpálni, és körös-körül volt 11 házikó, ilyen menekültekkel. És a budi, az szintén kint volt. Úgyhogy télen kétszer is meggondoltad, hogy el akartál-e menni. Négy évig laktunk ilyen körülmények között.
 

Hát ez tényleg nem hangzik túl komfortosan! Mi volt az, ami ebben a helyzetben segített nektek?

Az osztrákok jószívűsége és az amerikai megszálló csapatok, akik szintén nagyon-nagyon jól bántak velünk. Volt, hogy a gyerekeknek csokoládét osztogattak, a felnőtteknek cigarettát, illetve ők, az amerikaiak oldották meg aztán a kivándorlás lehetőségét. Összeköttetésbe léptek azokkal az országokkal, akik vállaltak emigránsokat, és az ő kiszolgált csatahajóikat rendelkezésünkre bocsátották. De mindenekelőtt nekünk előbb fel kellett iratkozni hosszú listákra, hogy ki akarunk vándorolni. Ugyanis Ausztriában nagyon nagy nyomor volt, hiszen ez a pici ország befogadott rengeteg menekültet, és saját maguknak sem volt elég a betevő falatra. Úgy próbálták megoldani a helyzetet, hogy élelmiszerkártyákat osztogattak havonta a családoknak. Viszont ha valakinek elfogyott a kártyája, akkor hiába, ha lett is volna pénze, már nem tudott több ennivalót venni, akkor ki kellett menni az erdőbe gombát szedni, vagy csalánt és csalánlevest főzni, ami szörnyű volt.
 

És ilyen körülmények között tartotta fenn magát a cserkészet? 

Igen, már a különböző menekülttáborokban kezdtek beszélni a cserkészetről és ott is abban a lágerben, ahol mi voltunk, volt egy doktor Tész nevezetű orvos, aki toborozott. Hála neki, én már mikor kimentünk, 9 évesen ott voltam a táborban. És hát szomorú, nem szomorú, ott találkoztam először a cserkészettel. Nem még Magyarországon, hanem ottan.
Viszont mikor 13 évesen megérkeztem Argentínába, ott még nem volt akkor magyar cserkészet. Pár évvel később kezdődött a fiúcsekészet, s aztán a lány. Viszont mi magyarok már találkoztunk, mert több, szám szerint 5, magyar klub is volt abban az időben.

 Miket csináltatok ezekben a magyar klubokban?

 

Fontos megjegyezni, hogy ezeket a klubokat az első világháborúból menekült, vagy kivándorolt emberek alapították, és mivel a közösségben volt több ferences atya, a ferencesek templomában találkoztunk minden vasárnap. Régi és új magyarok egyaránt. Mise után pedig kezdődött a beszélgetés, barátkozás. 

Mennyire volt nehéz beilleszkedni a családodnak az ottaniak közé?

 

-Nem mondom, hogy vért izzadtunk, de megvoltak a magunk dolgai. Mindjárt a kikötő mellett volt az immigránsok hotelje, úgyhogy rögtön oda be lehetett költözni, és adtak enni, volt ágy, ott lakhattál egész addig, amíg nem találtál valamit magadnak.
Illetve sokan, akiknek cégük volt vagy gyáruk, már a kikötőben várták a hajót, mert tudták, hogy akik magyar, vagyis akik Európából jönnek, általában szorgalmasak és szívesen dolgoznak. Az argentin meg már akkor is lusta volt, úgyhogy sokan már partraszálláskor kaptak munkaajánlatot.

És milyen volt az utazás? Hajóval mentetek, ugye?

 

Nagyon klassz volt. 13 éves voltam, és a hajón volt szintén egy nagyon szervezőképes valaki, aki szerzett egy spanyol könyvet, és minden nap, nem tudom hány órakor össze voltunk hívva fedélzetre, hogy együtt olvassuk, megtanuljuk kívülről azt a könyvet. És bár eleinte küszködtem a spanyollal, ez a kis olvasmány sokat segített. Megalapozta azt, hogy legalább félig megtudjam érteni az argentin osztálytársaimat, akikhez beraktak – vagyis egy évvel fiatalabbakhoz tettek, hogy a nyelvet biztosan elsajátítsam. Viszont azért ők is igyekeztek tanítani mindenre. Mondták, hogy ez egy szék, asztal, stb. Azt hiszem, külön feladatot láttak abban, hogy belőlem egy argentint faragjanak.

Hogyan tudtatok megélni?

 

A mindennapi betévő falat lehetőségét az anyám hozta tulajdonképpen, mert ő varrt és főzött is másoknak. Édesapámnak is voltak projektjei – nagyon sok ügyes emberrel volt kapcsolatban, amik néha vagy összejöttek – akkor volt is nagy ünneplés – vagy nem, vagy kapott érte pénzt, vagy pro bonok voltak.
Képzeld el, az egyetlen magyar menekült, aki itt rögtön a saját szakmájában el tudott helyezkedni, az a Pintér Ferenc volt. Ő balett-tánctanár volt, és rögtön az állami Teatro Colón nevű állami operaházba felvették, mint balett tánctanár. De azon kívül ő egy külön egy tánciskolát is alapított a magyar gyerekeknek, ahol ilyen szalontáncokat tanított. És akkor az ottani magyar ifjúság nagy része elkezdett ebbe a Pintér Stúdióba járni szombatonként. Nekem pedig egyáltalán nem volt ínyemre a dolog, hiába rágta apám a fülemet, volt nagyon jó baráti köröm nekem az iskolában, nem volt másokra szükségem. 

Aztán valahogy mégis elmentem, ugyanis meghalt gyermekbénulásban az egyik legjobb barátom, akivel együtt voltam menekült Ausztriában. És akkor egyik nap sírás közben a templomban megfogadtam, hogy elmegyek ebbe a Pintér Stúdióba a meghalt barátom emlékére, hiszen apámon kívül ő volt az egyetlen, aki mindig bátorított és nyaggatott, hogy menjek. 

És végül megtartottad, amit fogadtál?

 

Meg én! Következő szombaton el is mentem találkozni velük, és bár emlékszem, hogy az elején nagyon zavarban voltam, a végére egészen feloldódva énekeltem velük, és úgy éreztem, hogy csodaszép az egész világ. A találkozóink végén ugyanis általában a gyönyörű szépségű Platánosban kötöttünk ki, ami régen egy gazdag emberé volt, aki minden gyermeke születésekor építtetett egy újabb színes, díszes házat s aki aztán csillagos összegen árusította ezt. Aztán mikor megtudta, hogy az apácák szeretnének ide egy leányintézetet alapítani, a felére csökkentette az árat, amit aztán szépen apránként kifizettek az idekerült magyar angolkisasszonyok. Hallottál már róluk?

 

Igen, hallottam már, de a történetüket nem ismerem. 

Az itteni rendet hét magyar angolkisasszony alapította, amikor magyarországról elűzték őket. Mindegyik külön-külön, szögesdrótokon meg kitudja, miken keresztül menekült át a határon ide Buenos Airesbe. Azt mondta ugyanis mondta ugynais a főnöknőjük, hogy menjen, és akárhogy, hogy próbáljanak eljutni Argentínába, Buenos Airesbe kerülni, merthogy itt van egy Luthor nevű atya, aki tud nekik segíteni rendházat alapítani, keressék meg őt.

 

Waow! Ez elég kacifántosan hangzik! 

Az volt. 

 

És akkor a magyar közösségre kicsit visszatérve, hogy lett ebből cserkészet? 

 

A kirándulás időpontjában a fiúknak már volt csapatuk, csak a lányoknak nem, és mikor láttuk, hogy a fiúk milyen lelkesen jönnek haza a táborból, bennünk is megszületett a vágy a cserkészlétre. És mivel nekem volt már cserkésztapasztalatom Ausztriából, én fogtam össze az egészet, és kérdeztem az apácáknál lakó lányoktól, hogy szerintük melyik nővérből lehetne jó vezető, és akkor mondták, hogy a Mater Bodolayból, aki rögtön igent mondott, amikor megkerestük őt ezzel a kérdéssel. És amikor Bodnár Gábor is megadta az engedélyt, létrejött 39-es számú Magyarok Nagyasszonya névre hallgató cserkészcsapatunk.  Mater Bodolay pedig jó vezetőnk volt, mert nemcsak fantasztikusan tanított minket énekelni, hanem erkölcsileg is nagyon épített minket, a tábortüzek körül mindig olyan jó beszélgetések folytak vele, hogy az tényleg egy életre szóló iskola volt.

Te milyen tisztségeket töltöttél be ebben a csapatban? 

 

Hát nézd, mikor Mater Bodolay abbahagyta, akkor nekem adta át a vezetést, csapatparancsnok lettem – amit meg kell hagyni nagyon élveztem, mert kölcsönös szeretet volt közöttünk a lányokkal.
És akkor egészen addig voltam ebben a tisztségben amíg ki nem jártam az orvosi egyetemet. 

Mi a legnagyobb cserkészélményed?

 

A táborok, a tábortüzek, a nagy kirándulások, azok voltak tényleg a csúcsélmények. És persze az is nagyon fontos volt, hogy Argentína egy gyönyörű hely. Voltunk a hegyekben, a tengerparton, tóparton, szóval különböző igazán nagyon-nagyon szép természetjárási lehetőségünk volt, és nagyon klassz volt a hangulat a lányokkal, akikkel nagyjából olyan 30-40-en voltunk.

Melyik a kedvenc magyar népdalod amúgy?
 

Talán az A Csetneki csikós, és akkor a Csetneki csikós című népdalt mondanám, illetve az Almafa alatt nyári piros alma kezdetű dal is a szívem csücske.

 

Mikor tértél vissza először Magyarországra? Milyen volt?

Azt hiszem, akkor, amikor a lányom férjhez ment. Ugyanis ők Magyarországon akartak élni, ez volt a nagy vágyuk. Úgyhogy ezután többször visszatértem Magyarországra családlátogatóba, illetve akkor még élt sok unokatestvérem ott, szóval velük is tartottam a kapcsolatot. Ők pedig vittek ide-oda, megmutatták az országot, ami nem egy csodálatos emléket hagyott hátra bennem.

Mi segített Neked abban, hogy egy ilyen, mondhatni traumatikus élményen, mint az emigrálás, túllépjél, és teljes életet éljél?

Azt hiszem a magyar közösség, ugyanis velük nagyon jól éreztem magam, igazán a családommá váltak. Érdekesség, hogy a férjemet is közöttük találtam meg. És tudod, ez a kicsinyke magyar csoport még mindig elképesztően élő, mert van néptánccsoport, van cserkészet, van Zrínyi Ifjúsági Kör, amit még a Mater Juhász alapított, és ott minden szombaton magyart tanulnak a dédunokák

És nagyon szerettem a lecsendesüléseinket is, ami sok élményemet segített feldolgozni. Ugyanis egy idő után elkezdtünk lelkigyakorlatokat is tartani, amit úgy hívtunk, hogy Hármas találkozó. Találkozás Istennel, önmagunkkal és egymással. Ezeket az alkalmakat általában Jálics Ferenc jezsuita atya tartotta.

Szerinted mivel lehet a legjobban segíteni a menekülteknek? 

 

Nézd, ilyenkor természetesen jó ha tudsz nekik adni ruhát, ennivalót, szállást, de ezek mind csak egy ideig tartanak. Viszont a hit, az Istenbe vetett hitünk, a szeretet az, ami a legnagyobb segítséget tudja nyújtani. Szerintem nincs földi valami, ami teljesen megoldjon egy ilyen borzasztóan nehéz élethelyzetet.   
 

Interjúnk végére értünk. Szeretném megköszönni azokat a csodálatos élményeket és emlékeket, amiket megosztottál velem.

- Nagyon szívesen.