Forgách Péter

Kedves Péter, köszönöm, hogy befogadtál magatokhoz, kérlek mutatkozz be röviden, hogy ki vagy, hol nőttél fel, és hogyan kerültél ki Amerikába?

Gyöngyösön születtem, és ott is éltem 10 éves koromig, amikor is kitört az ’56-os forradalom.  És akkor összeült a családi kupaktanács, hogy na most mi legyen, menjünk vagy maradjunk. Tudni kell, hogy akkor volt az iskolában egy vizsga, amin én éppen csak átmentem egy kettessel, és az ellenőrzőmet nem mertem megmutatni a szüleimnek, mert hát én világ életemben jó tanuló voltam. Szóval természetesen kapva kaptam az alkalmon, hogy így valószínűleg nem kell aláírattatnom a jegyemet, és azt mondtam, menjünk. De tulajdonképpen én úgy igazán bele sem gondoltam ebbe az egészbe. Végül elhagytuk az országot ’56 december 3-án. A határon való átkelésünk után pár napot Ausztriában töltöttünk, ahonnan Rómába vittek minket, ahol pedig 6 hónapot éltünk.

 

Hogyan kerültetek Rómába?

Tudod, ott Ausztriában mindig próbálták elküldeni az érkezőket, hogy legyen hely az újaknak. Szóval végül amikor Róma városa jött, hogy tudna fogadni menekülteket, úgyhogy mi a Nemzeti Vöröskereszt által intézett vonaton Rómába mentünk. És végül május 7-én Nápolyban hajóra szálltunk, és meg sem álltunk Kanadáig.

 

Mikor elindultatok Magyarországról, mit vittetek magatokkal?
Fejenként egy hátizsákot, egy pár dokumentum, arról hogy kik vagyunk, mik vagyunk, egy rúd szalámit, és talán egy váltás alsóneműt is.

 Szüleid mit dolgoztak Gyöngyösön?

Édesapám orvos volt, de mivel már elváltak, ő Pesten dolgozott, édesanyám pedig a Borforgalmi Vállalatnak volt alkalmazottja.
 

És akkor, amikor elindultatok, akkor édesapád is jött veletek?
Igen, akkor az egész család egyesült, és együtt jöttünk el. Anyám, nagymamám, édesapám és én. 

A Rákosi-rendszerben ért titeket bármilyen atrocitás?

Csupán annyi, hogy a nagyszüleimnek a házába, ahol mi is laktunk, beköltöztettek egy halom embert, és tulajdonképpen velük voltunk „szomszédok”. Ez csupán egyszerűen kellemetlen volt, főleg akkor, ha az a bizonyos szomszéd részeg volt és mindig meg akarta verni a feleségét.

 

Amikor megérkeztetek, hogyan illeszkedtetek be Kanadában?

Volt ott egy gyöngyösi ismerősünk, akinél 1 hetet laktunk. Addigra a szüleim diplomás emberek lévén találtak maguknak munkát. No persze nem a saját szakterületükön, hanem egyszerű tisztogatást, kórházi söprögetést vállaltak. Természetesen ez azért változott azzal, ahogy megtanulták rendesen a nyelvet. De a lényeg, hogy egy percig sem éltünk kanadai segélyen, amire mindenki nagyon büszke volt, és büszke azóta is.
Én pedig annak ellenére, hogy kihagytam az 5. és a 6. osztályt is, szeptemberben a 7. évfolyamot kezdtem meg Kanadában. És képzeld el, itthon olyan jó oktatásunk volt, hogy mikor beültem matekra, ugyanazokat a törtes feladatokat láttam magam előtt, amikből otthon kettest kaptam, és amik miatt annak idején az elindulás mellett szavaztam.

 

Hogy tanultad meg az angolt? 

Fiatalként elég gyorsan ráragad a nyelv az emberre, főleg az anyanyelvi környezetben, tankönyvek segítségével. Szóval viszonylag gyorsan belerázódtam. Képzeld el, szüleimnek viszont sokkal fontosabb volt az, hogy megmaradjon a magyar tudásom, ugyanis tudták, hogy az angolt ígyis-úgyis megtanulom, viszont annak érdekében, hogy a helyesírásom magyarból is jó legyen, minden második nap egy-két oldalas fogalmazást írattak velem, és emellett 8 bibliai mondatot kellett elemeznem grammatikailag. 

 

Ott Kanadában volt már valami magyar közösség? 

Hogyne! Hogyne! És az nagyon-nagyon sokat jelentett nekem. Mi Torontóban laktunk, ahol ott volt a Szent Erzsébet templom, amelyet a jezsuiták tartottak fenn, szóval oda jártunk minden vasárnap misére, illetve csütörtökönként cserkészetre, merthogy időközben az is kialakult. Tudod, a cserkészet nagyon sokunknak, olyanoknak, akik éppen csak elhagyták a hazájukat, egy óriási mentőövet dobott. Összejöttünk mind olyan emigráns gyerekek, akik teljesen egy ladikban eveztünk, s aztán szépen lassan testvérekké váltunk. Ez a 20-as számú Árpád Cserkészcsapat volt, amely most is működik Torontóban. 

 

Hogyan találtatok rá erre a Szent Erzsébet-templomra?
Megvolt ennek a maga módja, nem kellett sokat keresgélni. Ugyanis mivel Torontóban 20 000 magyar telepedett le, volt olyan utca, ahol szinte csak magyar szót hallottál, könnyű volt magyarokkal találkozni. Sőt, volt két magyar újság is a Kanadai Magyarság és a Magyar Élet, amelyek hetilapok voltak, és amelyeket olvasva elég sok információt és „fülest” kaphattál az ottani életről. 

 

Azokkal a magyarokkal, akik előbb, 1945 körül érkeztek Kanadába, nem volt semmiféle kellemetlenségetek? Mindig jó jöttetek ki?

Igen, semmiféle probléma nem volt. Esetleg mi ’56-osok néha kicsit mosolyogtunk, ha valaki nagyon törve beszélte a magyart az előbb érkezettek közül.  De ezen kívül nem jut más eszembe. Mi együtt küzdöttünk azért, hogy azt a kis magyarságot, ami nekünk megmaradt, fenn tudjuk tartani. 

Említetted futólag, hogy elkerültél Torontóból. Ez hogyan történt pontosan? 

Elköltöztem a városból édesanyámmal és újdonsült férjével, a nevelőapámmal, aki szintén magyar volt, az amerikai határ mellé, ők ugyanis ott kaptak munkát. És mivel a kisvárosban nem volt egy rendes gimnázium, ezért én a határ túloldalára, a New York államban lévő Buffalo-i Calasanctius Magyar Piarista Gimnázium bentlakásos részébe kezdtem el járni.  Képzeld el, ebbe a gimnáziumba az USA minden tájáról jöttek gyermekek. Őszintén szólva nekem rengeteget adott ez az iskola. Gyönyörű éveket töltöttem ott. 

És érdekességképpen szeretném elmondani, hogy ennek emléket állítva hívtam életre a Calasanctius Training Programot , majd a pénzügyi háttér fedezésére hoztam létre feleségemmel a Stephen Gerencser Calasanctius Fund nevű alapítványt. A programmal magyar fiataloknak tudunk egyetemi ösztöndíjat biztosítani Amerikába.

 

És akkor te ott tudtad folytatni a cserkészetet? 

Igen, az iskolának megvolt a maga cserkészcsapata, ahová becsatlakoztam. És bár Torontóban felkértek vezetőnek, amelynek okán el is végeztem a vezetőképzőt, végül a piaristáknál nem kellettem vezetőként, mert már megvoltak az arra kijelölt emberek.

 

Mi volt számodra a legfontosabb dolog a cserkészetben? Természetesen amellett, hogy segített megélni, megtartani magyarságotokat. 

Szerintem talán az, hogy elmosta a vagyoni, vallási és politikai hovatartozás különbségeit és kérdéseit. Mindenki egyenlő volt. Szerintem egy ilyen társadalmi jelenség kialakítására csak nagyon kevés szervezet képes. És érdekes módon nem csak a gyermekeket oldotta, hanem a szüleiket is. Persze volt néha erős kontraverzió közöttük, de valahogy összebarátkoztak és teljes békességben éltek – talán a közös cél miatt. És valahogy azt látom, hogy ez a mai időkben már a szülők között sem merül fel. Szociológiailag teljesen átformálódott ez a rész.  

 

Gimnázium után hol tanultál tovább?

A georgiai egyetemen, ahol elvégeztem az általános orvosit, majd egy clevelandi klinikán töltött időszak után valahogy mégiscsak megtaláltam azt, ami nagyon megtetszett nekem, a szemsebészetet. Szóval felvételiztem a Buffalo-i egyetemre, ahová bekerülve szemsebészetet végeztem. És tudod akkoriban a lézeres kezelés és annak fejlesztése, gyakorlása valami fantasztikusan új dolog volt.

 

Ezek után rögtön következett a magánklinika megalapítása? 

Ugyan kérlek, az túl egyszerű lett volna. Ezek után jó amerikai állampolgárként volt 2 év hadkötelezettségem, amit egy ideig tudtam halasztani a tanulmányaim miatt. Szóval amikor eljött az idő a bevonulásra, akkor lehetett választanom, hogy melyik egységbe szeretnék tartozni; a repülősökhöz, a szárazföldi hadsereghez, vagy a tengerészethez. Na mondom, a hadsereghez én nem megyek, nem fogok itten kúszni-mászni, meg koszos lenni. A repülősök, bár tetszettek, de a sapkájuk olyan volt, mint egy ilyen portásnak a sapkája, úgyhogy kijelentettem, hogy én ilyen uniformisban nem fogok járkálni. De a tengerészetnek pedig egy nagyon csinos uniformisa volt. Mondom, ez nekem való. Szóval odamentem végül, és azonnal őrnagyi rangot kapva bekerültem a haditengerészet kórházrészlegébe. Olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna velem fogatni, hiszen az egy borzasztóan fejlett és felszerelt kórház volt. Ott is maradtam plusz egy évet még, mert annyira élveztem. És még a feleségemmel is ott találkoztam, akit teniszezés közben szemen ütöttek egy labdával, így a sürgősség miatt hozzánk került. Szóval valahogy a sok kezelésből egyre több beszélgetés lett, és mivel ő japán anyanyelvűként magyar szakot vett fel az egyetemen, egyszer elhívtam őt egy cserkészalkalomra, a többi pedig már történelem. Összeházasodtunk, gyermeket neveltünk, együtt megalapítottuk a klinikát és az ösztöndíjat, és hát Kati feleségem azóta is nagyon benne ragadt a cserkészetben. De be kell vallanom, engem is ő vitt vissza aktívabban.

 

Említetted, hogy Kati japán származású. Milyen nyelven beszéltetek a gyerekekhez?

Igyekeztünk mindig következetesek maradni, én csak magyarul beszéltem hozzájuk, Kati csak angolul, az én nevelőapám pedig csak németül. Egyszer volt, hogy ő is magyarul szólt hozzájuk, de akkor a Nándi fiam visszaszólt neki, hogy „Mommy you supposed to speak to me in english!”.  Úgyhogy a gyerekek is tudták már, hogy mi a csízió. De hát persze a mi részünkről óriási önfegyelem kellett ahhoz, hogy ne váltogassuk a nyelveket.


Mi volt a legmeghatározóbb cserkészélményed?
Torontóban mikor beléptem a helyi csapatba olyan 11-12 évesen, akkor már ott megtanultam, hogy ezek a magyarok mindig szeretnek mókázni. Szóval mit ad Isten, éppen volt egy árverés, amelyen segédkeztem én is. Mondták nekem, hogy vigyek egy kancsó vizet a Jámbor Lajosnak, aki éppen akkor vezette az árverést. Na, gondoltam én, hogy itt biztos valami cserkészhuncutságot kell csinálni, szóval büszkén odasétálva hozzá meglendítettem a kancsót, és 200 ember előtt jól nyakon öntöttem…  

Természetesen a cselekvés pillanatában rájöttem, hogy na te jó ég, itt valamit jól elszúrtam, égett is az arcom rendesen, de azért szerencsére legalább a jelenlévők jót nevettek rajta. Úgyhogy talán ez volt az első perc amikor ebben a kurtán furcsa helyzetben igazán befogadva éreztem magam.  

Köszönöm a beszélgetést!