Földesiné Fördős Katinka

Kedves Katinka, nagyon örülök a találkozónak. Kérlek mesélj egy kicsit a családodról, hogy kötöttél ki végül Amerikában? 

 

Először is, a családom már többször próbált emigrálni, kezdve a sort az anyai nagyszüleimmel, akik a második világháború alatt már elköltöztek Németországba, de aztán ott az a hír kezdett keringeni, hogy vissza lehet költözni Magyarországra, és ők vissza is jöttek Kőszegre, ahol túlélték az 1945-ös kőszegi bombázást. Hozzá kell tenni, hogy ott Ausztriában, mikor kimenekültek, borzasztó körülmények uralkodtak, ugyanis bekerültek egy lagerbe Kellerbergben. Erről mesélte sokat anyukám, hogy ők rengeteget éheztek ott, nagyon hideg is volt akkor a télen, és befagyott minden, a takaró odafagyott a falhoz. A víz is belefagyott a tálkába, ezért azt reggelt fel kellett törni, és csak aztán tudtak vele mosakodni. Azt mondta, hogy szörnyű körülmények voltak. 

A Kőszegre való visszatéréskor találkozott édesanyám az édesapámmal és aztán ebből a találkozóból hamar házasság is kerekedett.

Nagyapám, vitéz Kudriczy István, aki a leventéknek volt az országos parancsnoka, és altábornagyként a II. hadtest parancsnoka, üzente meg egyszer csak, hogy a helyzet egyre rosszabb lesz, jönnek az oroszok. Édesapám pedig akkor nem várt tovább, fogta a családot, tehát anyámat, nagymamámat, nagynénémet, és kiszöktek Németországba. Ahol ott maradtak egészen addig, amíg várták a papírokat, hogy mehetnek az Államokba – az induláskor én már anyám hasában voltam. 1950-ben végül meg is érkeztek a pennsylvaniai Pittsburghba, ahová rengeteg magyar ment, mert be lehetett állni gyári munkásnak nyelvtudás nélkül. Mivel viszont édesapám jól beszélt angolul, és Clevelandban kapott egy jó állást, átköltöztünk oda két éven belül. 

Akkoriban itt Clevelandben erős vonalat képviselt a cserkészet, és ha jól tudom, ez főleg az MHBK miatt is volt, aminek a tagjai közül sokan éltek itt. Az MHBK-ban pedig mi is benne voltunk, mert anyámnak az apukája ugye altábornagy volt. Őt pedig képzeld el, elkapták az embereivel együtt. Először a britek zárták egy gyűjtőtáborba, és végül '46-ban átadták a magyaroknak. Ők először az Andrássy út 60-ba vitték őt, aztán Vácra, és ott ült 56-ig – amikor is megszökött ide az USA-ba.

Ahogy látom, történésekben nem voltatok szegények! Nagyapád hogyan szökött meg? 

 

Kérlek szépen, azt már nem tudom, hogy a börtönből hogyan jutott ki, de azt igen, hogy a határon az édesapám szülei segítették át. Méghozzá úgy, hogy begöngyölítették őt egy szőnyegbe, és egy nagyon hideg éjjel januárban át tudták vinni a határon, mert a határőrök a nagy hideg miatt nem akartak foglalkozni a kamionokkal, szóval viszonylag simán átjutottak Jugoszláviába. Ott nagyapámnak volt egy testvére, aki elintézte neki, hogy ott maradhasson velük Jugoszláviában, amíg az amerikai oldalon is elintézik a papírmunkát. Végül 1957 májusában jutott ki ide Amerikába. Emlékszem rá, hogy édesanyámék nagyon megijedtek az állapotától, ugyanis meglátszott rajta, hogy megviselte őt az a tizenkét év Vácon, ahol sokat nyúzták, verték, kínozták. 

De arra is emlékszem, hogy nagyapám nagyon mérges volt apámékra azért, amiért nem maradtak Németországban. Nekem is mindig mondta ezt a szöveget, szóval egy idő után megkérdeztem anyámtól, aki azt mondta, hogy Németország annyira romokban volt, hogy nem gondolta, hogy ott egyszer lehet életet kezdeni. 

 

Hogy tudtatok beilleszkedni az amerikai társadalomba?

Nézd, mivel én már itt születtem, ezért azt hiszem, nekem könnyebb volt, mint a többi családtagomnak. De ha jól emlékszem, a rettenetes honvágyon kívül őket sem viselte meg nagyon a dolog. Szüleim nem is jártak amerikai társaságba, és bár apám közöttük dolgozott – emiatt talán kicsit szerencsésebb körülmények között éltünk, mint mások –, amikor hazajött, akkor csak magyarkodott, csak magyarul szabadott beszélnünk, csak magyar gyerekekkel szabadott összejönnünk nekünk is.  Szóval nekem is a nővéremnek szerintem teljesen olyan volt, mintha Magyarország Cleveland nevű részén lettünk volna. Ennek okán pedig egy szót se tudtam angolul, amikor elkezdtem az első osztályt.

 

Hogyan csöppentetek bele a cserkészlétbe?

Mikor Márti, az idősebbik testvérem, aki még Ausztriában született, elérte a hatéves kort, akkor apám velem együtt elvitte cserkészetre, és a többi pedig már történelem. A dolgokhoz persze hozzá tartozik az is, hogy én ekkor még csak ötéves voltam, de amikor apám betett az autóba, a fülembe súgta, hogy senkinek se mondjam meg, hogy csak ötéves vagyok. 

 

Milyen volt a kapcsolatotok az ’56-os menekültekkel? 

Nem rossz, de azt hiszem, nem is kimondottan jó. Mikor megérkeztek, sokat segítettünk nekik, de mindig volt egy ki nem mondott feszültség, ami az én tapasztalatom szerint furcsa módon mind a mai napig megmaradt. Szerintem Clevelandban még mindig meg van húzva egy bizonyos vonal az '56-os és a '45-ös DP-k (displaced person) között abból fakadóan, hogy míg a ’45-ös menekülteknek nem volt választásuk, hiába akartak volna maradni, a szinte biztos halál vált volna ott rájuk, addig az ’56-osok pedig inkább egy jobb élet reményében jöttek ki. És azt hiszem, ebből a különbségből fakad az is, hogy az ’56-osok közül sokakban kevesebb magyarságtudat volt, ki is estek a magyar társaságokból hamar, és teljesen beolvadtak az amerikai társadalomba. 

 

Mit éreztél 1989-ben, amikor megnyílt a határ? 

Hát te, az egy csodálatos érzés volt, emlékszem, az édesapámat csak akkor egyetlen egyszer láttam sírni. 

 

És végül hogy hogy nem tértetek vissza ide? 

Őszintén szólva akkor már itthon éreztem magamat. Volt saját családom, munkám, megszokott életem, nehéz lett volna kiszakadni. 

Azóta azonban sokszor beszéltük már a férjemmel, hogy visszaköltöznénk Magyarországra, ha nem is egész évre, legalább csak fél éves periódusokra. Viszont a kislányom miatt, aki itt van Arizonában, még erősen gondolkodunk, a döntés pedig várat magára.

Talán, ha hamarabb mehettünk volna vissza, akkor most otthon élnék. Szüleim például nagyapám érkezéséig folyamatosan gondolkodtak abban, hogy hazatérnek. S az hogy ez miért nem következett be, arra csak édesanyám halálakor kaptam választ, mikor elolvastam a nagyapám és nagyanyám között váltott leveleket, amelyekben nagyapám mindig azt üzente, hogy ne jöjjenek, mert még a végén orosz kézbe esnek, ami pokoli lenne. 

 

Mikor látogattatok először Magyarországra?

1967-ben Mártival, az idősebb testvéremmel érkeztünk Budapestre. Emlékszem, anyám kétségei ellenére mi mégiscsak kaptunk vízumot, amivel beléphettünk az országba. De hát a vízum nem jelentett egyet azzal, hogy békén fognak hagyni minket, mi is meg voltunk rendesen figyeltetve, sőt. Mindenhol be kellett jelentkeznünk a helyi rendőrőrsre. Ha Pakson voltunk, akkor Pakson, ha Szentendrén, akkor ott. Erősen él bennem az az emlék, hogy mikor Szentendrén voltunk apám szüleinél – akiknek apám sokszor fölvette magnóra a hangunkat karácsonykor, hogy ha nem is látnak minket, legalább a hangunkat hallják –, nagymamám azt mondta nekünk, hogy „ti még ide vissza fogtok menekülni”.

 

Mi volt a kedvenc cserkészélményed? 

 

Hát figyelj, mivel én nem voltam olyan nagyon nagy vadonélő, ezért én leginkább a teadélutánokat, bálokat szerettem. Sőt a Gyöngyösbokrétát is nagyon szerettem, ami eléggé elterjedt itt nálunk a cserkészetben. Ennek a mozgalomnak az volt a lényege, hogy bemutassuk a már elfeledett hagyományainkat és táncainkat színpadi keretek között is. Szóval a híres-neves clevelandi cserkésznapokon mindig felléptünk valamivel, amire emlékszem, hogy nagyon sokat készültünk. Igyekeztünk a legjobban összerakni a viseleteket, de akkoriban sajnos ez nem volt a legegyszerűbb kihívás. Viszont szerencsére valakinek volt egy ismerőse, akinek volt egy ismerőse a Magyar Állami Népi Együttesben, aki sokszor postázott ki nekünk különböző darabokat. 

Szerencsére ez a hagyomány nem halt el, mert a Kőrösi Csoma Sándor Programmal érkezők mindig lelkesen segítenek összeállítani a műsorokat. 

 

Van esetleg valami kedvenc népdalod?

Ó hát mi rengeteget nápdaloztunk, nagyon szeretem őket. Talán az Erdő mellett estvéveledtem kezdetű nótát mondanám, mert annyi nagyon erős emlékem köt hozzá. Ha meghallom, mindig megjelenik előttem a kép, ahogy a sötétben fáradtan állunk a tábortűz körül, és teljes szívből énekelünk.