Fischer Viktor

Kezdésként, kérlek, mesélj egy kicsit a családodról! Magyarországon hol éltetek, mivel foglalkoztak a szüleid?
Bár én Budapesten születtem, de Pétfürdőn laktunk, ami egy kis gyártelep tulajdonképpen Székesfehérvár és Veszprém között. Édesapám ott dolgozott gépészmérnökként. Amikor a náci Németország megszállta Magyarországot, ezt a gyárat átformálták, hogy benzint gyártsanak a németeknek. Ám a telep ezáltal egy háborús célponttá vált, úgyhogy bombázták az amerikaiak, az angolok és az oroszok is. Úgyhogy végül elérkezett az a pont a szüleim életében, amikor belátták, hogy itten komoly problémák lesznek, több családdal együtt elhatározták, hogy kimenekülnek. Szinte mindent ott hagytunk, és lényegében csak azt vittük magunkkal, ami éppen a legszükségesebb volt. Így a 6-7 családdal karöltve négy teherautóval Ausztria felé indultunk 1945 márciusában. Apám és még valaki motorbiciklivel mindig előbbre mentek, hogy szállást keressenek részünkre, de ugye ekkor még javában tombolt a háború, szóval elővigyázatosnak kellett lennünk.

Húsvét vasárnapján kaptunk is egy amerikai légitámadást, valószínűleg azért, mert az hihették, hogy katonák vannak a teherautókban. A lövésekkor a négy teherautó közül pont a miénk kapott egy telitalálatot, és felégett teljesen – kivéve azt a néhány edényt, amelyek helyhiány miatt egy másik autóra kerültek. Még most is emlékszem arra, hogy égett el az autó, és hogy utána hogyan próbáltuk a hamuból megmenteni azt, amit lehetett. Néhány csinosan körbeégett okmányt sikerült is találnunk, amelyek mind a mai napig megvannak. Apám ebből aztán csinált egy albumocskát.

Eszembe jut az is, hogy még a lövések kezdete előtt a sofőr nem hallotta a repülőket, így mi, akik hátul voltunk, kopogtunk előre, hogy álljon meg, hogy mindenki ki tudjon szállni és elfutni, mert itt egy támadás készülődik. Ez egy Pital an der Drau nevű falu mellett történt, ahol egy meredek, erdős rész terült el a Dráva folyó mellett. Úgyhogy mi oda fölmentünk, hogy legalább minket ne találjanak el. Emlékszem arra, hogy mikor kiszálltunk a teherautóból, akkor rám is lőttek, és egy golyó pont a fejemmel egy vonalban befúródott a betonútba – ha kicsit előbbre hajolok, akkor most nem lennék itt. Ez az, amire emlékszem pontosan, és ez mindig velem maradt. Illetve annak ellenére, hogy ez egy traumatikusnak minősülő esemény volt, én úgy vettem, hogy ez egy része volt az életemnek, nem csináltam belőle semmiféle ügyet.

Egyébként 30 évre rá, 1975-ben elvittem a feleségemet, és megnéztük ezt a helyet, ahol a támadás történt. Akkor még beszéltem olyan jól németül, hogy meg tudtam értetni magam a helyiekkel, és kiderült, hogy ők nem is tudták, hogy történt náluk bármiféle támadás.
Milyen érzések kavarogtak benned?
Tulajdonképpen csak tárgyilagos alapon jött vissza az, hogy igen, ekkor ez történt itt, ezt átéltük, és mentünk tovább. Az élet megy tovább. Érdekes módon, mikor az ember idősebb lesz, akkor sokszor előjönnek olyan életképek, amelyeket átélt az ember fiatal korában, és bár soha nem gondoltam arra, hogy ezekre fogok emlékezni, mégis elő-előjönnek. Volt például egy eset még Németországban – ugye oda ‘45-ben érkeztünk és ‘51-ben indultunk tovább –, és mint menekültekre, ránk is ferde szemmel néztek. De azt hiszem, ez így van, akárhová megy az ember.  Szóval tíz körül lehettem, amikor volt egy német kölyök, talán 12 éves, aki állandóan cukkolt. És egyik nap mentem haza, és ott állt a gyerek azt kiabálva nekem, hogy “Du verluchter Ungar!”, ami annyit tesz, hogy “átkozott magyar”, és akkor összevertem ezt a gyereket.
Ez volt az egyetlen verekedés, amiben életemben részt vettem, és utána ez a gyerek soha többé nem zavart. Apámtól aztán kaptam érte, hogy hogy csinálhatok ilyet, hogy ezt a gyereket gyomorszájon vágom, meg minden, mert kórházba került… Én meg azt mondtam: „de hát apu, hát átkozott magyarnak hívott, hogy lehet ilyesmit elviselni?!”

Említetted, hogy Németországban éltetek 6 évet, tudnál erről mesélni egy kicsit?

Hogyne! Lindauban kötöttünk ki végül, a Bodeni-tó szigetén. Ott maradtunk a pályaudvaron, azt hiszem, három hétig, és vasúti vagonokban voltunk elszállásolva. Utána apámnak sikerült valami lakást találnia – ő tudott németül. Viszont állás az semmi nem volt, általában ment a feketézés, mert másképp nem tudtál megélni.
Hogy kell elképzelni ezt a bizonyos feketézést?
Az én apám úgy csinálta, hogy átment Ausztriába, bélyegeket vett, aztán átcsempészte Németországba és eladta. Mert Németországban sok ember gyűjtött bélyeget.
Apám végül talált munkát a franciáknál, mint kartográfus, mert ugye mérnökember volt, aztán ‘46-ban létrehozott egy vállalatot – négy ember dolgozott neki – ahol kivágható épületeket gyártott gyerekeknek. Mondhatjuk ezt modellezésnek is.

1950-ben átköltöztünk Offenburgba, de ott csak egy évig éltünk, mert megkaptuk az engedélyt, hogy az USA-ba jöhessünk. Ehhez azt is hozzá kell fűzni, hogy magyarokat az USA-ban nagyon megvizsgáltak, mivel mi ex-enemyk voltunk, tehát volt ellenségek. Megvizsgálták, hogy nem voltak-e a magyarok közt olyanok, akik amerikaiak ellen valahogy indirekt tettek valamit. Illetve nem lehettél például tüdőbajos, mert akkor nem engedtek be az országba.

Mi végül osztrák kvótával displaced people-ként /hazátlanokként/ érkeztünk meg az államokba, valószínűleg Roosevelt feleségének köszönhetően, aki szívén viselte a miénkhez hasonló sorsokat.
Még Lindauban megismerkedtünk egy magyar családdal, akik már előttünk egy vagy két évvel kijöttek, és ők értünk jöttek New Yorkban, mikor mi leszálltunk a hajóról. Apámat munkához is segítették valami gyárban, valami söprögető munkához. Ugye mérnökember volt, karrierjének elég magas létráján, de hát ha kijössz ide idegenbe, nem tudsz angolul, akkor mit csinálsz? Úgyhogy söprögetett három hétig, aztán volt itt egy régi amerikás magyar /akik 1920-as években érkeztek Amerikába/, aki felvette apámat a szerszámkészítő gyárába. Akkor apám beletanult abba a szakmába, két évig esti iskolába is járt, és angolt is tanult közben esti tanfolyamon. Apám ott dolgozott három-négy évig, miközben már próbálkozott azzal, hogy mérnöki munkát kapjon máshol is. Beadta a kérvényt New York városházához, ők pedig fölvették, mint kultúrmérnököt. És onnantól ott dolgozott a városnál egészen 75 éves koráig, mert törvény szerint ez volt a végső nyugdíjkorhatár. Édesapám tervezte többek között a Verasano-híd följáróját.

New Yorkon belül merre laktatok?

Manhattanben. De azt is tudni kell, hogy Manhattannek azon a részén volt, amit „magyar vidéknek” hívtak. Még most is annak hívják, de most már egyre kevesebb a magyar. Ott nem kellett angolul tudnod, mert minden üzletben volt egy magyar alkalmazott, vagy a tulajdonos volt az. Tehát bármit, amit el akartál intézni, hentes, cipész, fodrász, cukrász, pékség, szabó, abból lehetett magyart találni, tudod? Például a katolikus templomban a magyar misére sokszor nem lehetett bemenni, mert annyira tömve volt a templom. Ez az 50-es években volt.

Amikor megérkeztetek Amerikába, mi volt akkor a legnagyobb nehézségetek? Te mit éltél meg a számodra legnagyobb nehézségnek?
Nekünk a gondviselésnek hála, nem voltak nagyobb problémáink, mint másoknak. Sőt. Szüleim kaptak munkát, aztán idővel sikerült egzisztenciát teremteniük, én pedig mivel már Németországban elkezdtem angolul tanulni, ezért azt hiszem, hogy a legnagyobb nehézséget, ami ugye a nyelvi akadály, könnyedén vettem. Illetve hát erre az egész Amerikára hat évig vártunk, szóval nem mondanám, hogy nagy problémáink voltak, én végső soron egy pozitív élményként fogom fel a történteket.

Akkor neked egyáltalán nem is volt az egész útból traumád?

Nem mondom, hogy nem maradt velem valami, de nem volt különösképpen szorongásom. Szerintem ez egy természetes folyamat volt, ráadásul a cserkészet ezt neutralizálta szerintem.

Szóval a csapatunk a Külföldi Magyar Cserkészszövetségnél még mindig az egyetlen, ami ugyanazt a számot és nevet viseli, mint a magyarországi. De a budai hetes csapat sajnos már nem létezik. Valószínűleg a ‘48-ban a kommunisták oszlatták fel az egész Magyar Cserkészszövetséggel együtt, amikor egyszerűen kijött a rendelet, hogy most mindenki úttörő lesz. Ezt egyébként megírta Bokody József A parázs a hamu alatt című könyvében.Eszembe jutott most egy olyan incidens is, amikor az 1958-as vívó világbajnokságra Philadelphiába cserkész segítőgárdaként egyenruhában mentünk. A magyar vívók hozzánk se mertek szólni, mert ugye ott volt a kommunista párt kísérője is… úgyhogy mi csak csendben dolgoztunk a háttérben. Viszont az egyik vívó a mosdóban halkan odaszólt: “nekem is van ilyen egyenruhám… de az el van dugva a padláson.”
Volt-e leánycserkész csapat New Yorkban, akikkel együttműködtetek?
Hát a New York-i cserkészetből kialakult egy leánycsapat is, ami működik. Most pillanatnyilag egy parancsnoka van mind a két csapatnak (egy nő), de régebben, mikor nagyobb volt a létszám, akkor mind a két csapatnak külön parancsnoka volt.

Hogy kell elképzelni ezeket a vezetőképzőket, hogy alakultak ki? Csak amerikai magyarok vettek benne részt, vagy jöttek a világ más részéről is?
Szép lassan. Eleinte csak még csak a menekülés utáni időkben, akkor az nagyon, hogy mondjam, gyér alapon volt, de aztán mikor a kivándorlások megtörténtek, mikor megalakultak a különböző külföldi csapatok a különböző országokban, akkor minden ország a saját vezetőképzését intézte, mert nem lehetett akkor még utazni, mert nem is volt pénz rá. Úgyhogy a vezetőképzés egységesítése tulajdonképpen az ötvenes évek végén történt.

A tiszti táborok mindig itt voltak az USA-ban, ‘64-től állandó helyszíne a Sík Sándor Cserkészpark, és maga Bodnár Gábor vezette őket. Tehát aki tiszt akart lenni, annak ide kellett utazni, akár Kanadából, akár Ausztráliából vagy Németországból, vagy mit tudom én, Brazíliából. És általában a dél-amerikaiaknak mi fizettük az útiköltségét, mert azok nagyon szegények voltak ottan.

Milyen kapcsolatotok volt az 56-osokkal?
Hát segítettük őket, ahogy lehetett, ahogy mondtam neked, vittük őket ide-oda munkát keresni, tolmácsoltunk nekik, meg írtunk leveleket, mert nem beszéltek angolul. De hát a cserkész, ahol tud segít – és mi örömmel szolgáltunk.

Hozzá kell tenni, hogy itt az '56-osokat úgy fogadták, mint most az ukránokat. A mi generációnkat, a 45-ös, 48-asokat még nem így fogadták, mi a saját magunkra támaszkodhattunk, mert ugye mi ex-enemyk voltunk.

Ha jól tudom, voltak Jubileumi táborok, amelyek tulajdonképpen egy magyar Jamboree-nak felelnek meg. Te melyeken vettél részt, melyik volt a kedvenced?

1956-ban volt az első, ‘60-ban a második Jubi, és azóta minden 5. évben kerül megrendezésre, általában az USA-ban vagy Kanadában. Én szinte mindegyiken részt vettem, sőt az 1985-ösnek  én voltam a táborparancsnoka. Az én kedvencem a ‘60-as Barry-ben megrendezett tábor volt, de mindegyik nagyon jó volt, amiben részt vettem.
 

Részt vettél a Magyar Cserkészszövetség életre keltésében?

Engem akkor éppen más feladatok kötöttek le, de sokakat ismerek, akik számottevő energiát fektettek az MCSSZ beindításába, nagyok sok köszönhető a Külföldi Magyar Cserkészszövetségnek. Az én tudomásom szerint legalább 300 ezer dollárt fektettünk be abba, hogy a magyarországi cserkészet beinduljon '89-90 körül vagy '91-ben. Kiutaztattunk ide tagokat, hogy kapjanak cserkésztisztképzést, és álltuk a költségeiket. '90-ben pedig Ausztriában, Eisbergben volt egy óriási VK tábor, ahonnan, amelyen magyarországi, meg azt hiszem elcsatolt területekből is voltak cserkésztiszt-jelöltek, és azt mi szerveztük.

Futólag említetted, hogy a feleséged is cserkész volt. A mozgalmon belül találtatok egymásra?
Így van. 1957-ben találkoztunk Pennsylvaniában, amikor egy magyar festő festményének leleplezésére volt egy nagy magyar összehívás, amelyre elmentünk mind a ketten, persze külön-külön. Jutka ekkor volt 16, én pedig lehettem 19-20. Jól emlékszem arra, hogy két másik magyar lánnyal együtt díszmagyarban volt. Nagyon csinosak voltak, s akkor én odamentem hozzájuk, bemutatkoztam, és kérdeztem, hogy ők honnan vannak, mondták, hogy Ohióból, satöbbi, satöbbi, és kész. A találkozó után pedig elkezdtünk levelezni, és hát '59-ben, '60-ban már tudtam, hogy ő lesz a feleségem. Tudod, ő még nem tudta, de én már tudtam.
Mint utólag kiderült, Jutka már tudta, hogy ki vagyok, mert az öccse velem volt egy altáborban a ‘56-os Jubileumon, és rajta voltam a képen, amit hazavitt magával.

Tudtatok találkozni vagy csak leveleztetek?
Hát ritkán, mert ugye akkoriban minden drága volt, pláne úgy, hogy 300 km választott el minket. Pénzünk nem volt. Telefonálni is drága volt, és a távolsági telefon este olcsóbb volt, mint nappal, úgyhogy sokszor akkor telefonáltunk, meg hát leveleket írtunk. Más nem volt. De például '58-ban, mikor ő érettségizett, elmentem hozzá titokban. Csak megjelentem ottan. Úgyhogy ez egy óriási dolog volt akkor.

Sokat és hosszú ideig, nyolc évig udvaroltam neki. 1965-ben aztán eljegyeztem őt és '66-ban meg megházasodtunk. New Yorkba költöztünk, Queensben laktunk, ott kezdtem a matektanári pályafutásomat is, és ott tanítottam 35 évig.

Ha egy kicsit előre szaladunk az időben 1989-re, amikor megnyílt a határ, milyen érzések voltak benned akkor?
Hát egész magamon kívül voltam! Mert örültem, hát persze, mint mindenki más. Tudod, erre vártunk. Itt a külföldi magyarság nagyon-nagyon magyar érzelmű volt, és utálta a kommunizmust, hiszen a legtöbben azért jöttek el onnan, mert megkínozta őket az ÁVÓ vagy halál várt volna rájuk. Például a cserkészetünkben is voltak ilyen emberek, és meg is látszott rajtuk a nyomor.

Szóval a határ megnyílásával elkezdődött az ötletelés, hogy hogyan segítsünk a magyarországi cserkészetet lábra állítani.

És ha szabad megkérdeznem, miért nem tértetek haza ‘89-ben?
Elsősorban mert nem tudod, hogy ott mi vár rád. Itt már be vagy idegződve, állásod van, gyerekeid vannak, most hazamész, akkor mit fogsz kezdeni?  Mert hát jó, tanárként, valószínűleg angoltanárként el tudtam volna helyezkedni. De én nem hiszem, hogy a fizetés kielégítő lett volna ahhoz, hogy egy családot fönntartsak. Tudod, azért itten a fizetések nem olyan rosszak, meg tudsz élni egy tanári fizetésből, sőt, egy személy is el tud tartani egy családot.

De ez azért nem volt ám olyan könnyű döntés. Hosszan latolgattuk ezt a kérdést, ahogy sokan mások is.

Illetve azért mikor már idősebb vagy, tudod, hogy az az úgynevezett szabadság, az nem jön ám egyik hónapról a másikra. Magyarországon '92-ben, mikor bementünk egy vendéglőbe, még mindig külföldinek voltunk titulálva.

1992-ben látogattatok vissza először Magyarországra? Milyen érzés volt?

Jutkával először '75-ben mentünk vissza. Illetve ő 1964-ben is visszament az édesanyjával, amikor még nem voltunk házasok, szóval én akkor csak hallgattam, hogy milyen volt ott. Tudod, az én feleségemnek a családja kétszeresen is rajta lehetett a feketelistán, mert az édesapja katonatiszt volt, a mamája meg Maléter lány.

Aztán 1975-ben, mikor már ketten érkeztünk haza – én 30 év után először – nyitott szemekkel jártunk. Béreltünk ott egy szobát, de persze ott is voltak lehallgatók, és szépen követtek minket a fekete autóval is. De hát akkoriban még nagyon megvizsgálták azt is, hogy kit engednek haza, és sok embert vissza is utasítottak. Főleg azt, aki '56-ban hagyta el az országot. Illetve érdekes volt az egész utazás, mert láttuk, hogy eléggé le van szegényedve az ország. Bárhova mentünk, ottan az emberek rongyosabbak voltak, mint mi, látszott rajtuk, hogy nagyon el vannak szegényedve, nem is voltak túl barátságosak velünk. De ez teljesen érthető, mert mindenki még félelemből vagy félelemben élt. Nekünk is jelentkezni kellett a helyi rendőrségen egy órán belül, ha elhagytuk a szállást. Ha el akartál menni egy másik városba, akkor ott is kellett. 

A hazatéréshez kapcsolódva, ti hogyan tartottátok az otthoniakkal a kapcsolatot? Volt valaki, akivel gyakran beszéltetek?

Beszélni nem, de írni igen. Tudom, hogy a szüleim leveleztek a rokonokkal annak idején, és próbálták mindig elkerülni a politikai kérdéseket, mert az hazaiaknak ártalmas volt, és amiatt letartóztathatták, vagy bántalmazhatták volna őket. Aztán amikor szüleim meghaltak, akkor már nem tartottuk úgy a kapcsolatot. De mikor '75-ben mentem Magyarországra, akkor felkerestem a keresztanyámat, aki az édesanyám nővére volt. Vele és a családjával többször is találkoztunk. Illetve Jutka rokonaival tulajdonképpen most is tartjuk a kapcsolatot.

Te a szüleid helyében emigráltál volna? Újra megtennéd?

Hát ez egy jó kérdés, nem tudom neked megmondani, mert nem tudom magam elképzelni ebben a helyzetben. És főleg azért nem tudnám megmondani, mert azt gondolom, hogy igen is, meg nem is. Ha bántalmaztak volna, akkor biztos mentem volna – senki se akar bántalmazva lenni, ugye.

Szerinted mivel lehet a legjobban segíteni a menekülteknek? Mit javasolsz? Mi magyarként mit tudnánk még tenni például most, az ukránok esetében?
Úgy gondolom, hogy amit ti csináltok ott, az nagyon jó, és annál többet nem lehet. Talán az egyetlen, amit jobban kéne csinálni az az, hogy jobban kéne nyitni a világ felé, jobban meg kellene mutatni nekik a ti tevékenységeiteket, akár filmen is.
Mit gondolsz, miben vagyunk mi, mai fiatalok mások, mint ti voltatok?
Valószínűleg a társadalmi osztályok szűkülése miatt nálatok nincs meg az a nagy különbség a felső és az alsóbb osztályok között – de ez lehet a kommunizmus számlájára is írni. De mást nem igazán tudok mondani.

És Viktor, te mit üzensz a jövő fiataljainak?

Szerintem sokkal több a kihívásuk, mint nekünk volt, ezért azt üzenem nekik, hogy próbáljanak meg ellenállni a modern világ kísértéseinek, és maradjanak emberek minden helyzetben. Szükség van a jó cserkészvezetőkre, aki nem csak a kirándulással, a csomókötéssel és a népdalokkal foglalkozik, hanem megtanítja a gyermeket arra is, hogy hogyan tudja egy kicsit kiszűrni a modern világ zaját.

Zárásként pedig azt szeretném megkérdezni, hogy mit adott neked a cserkészet?

Életre szóló barátokat, egy életcélt, a másokon való segítésnek örömeit, tiszta magyarság-szeretetet, közösségi munkában való serkentő részvételi gondolatokat, gondolatmenetet, és az elvek melletti kitartást, vagyis annak erejét. Én körülbelül húsz magyar szervezetnek voltam tagja életem során, és ebből még mindig a cserkészetet tartom a legjobbnak, leghatásosabbnak.

Köszönöm szépen, és akkor még egy utolsó utáni kérdésem lenne; mi a kedvenc népdalod?
Haha, ebből számtalan van. Van a Vékony cérna, köménymag, az Amott legel, amott legel,  a Bújdosik az árva madár vagy Kőrösfői kertek alatt. De van még a Piros alma, ne gurulj, ne gurulj vagy a Lement a nap a maga járásán, amiket szintén nagyon szeretek.
Kedves Viktor! Nagyon szépen köszönöm, hogy interjút adtál nekünk, és hogy támogattad ezt a projektet jelenléteddel.
Én köszönöm szépen!