Dömötör Sári és Gábor

Jó munkát, sziasztok! Nagyon-nagyon köszönöm, hogy fogadtatok engem itt az otthonotokban. Mit kell tudni rólatok, kik vagytok, be tudnátok-e mutatkozni néhány sorban, mondatban?

G: Dömötör Gábor vagyok. Magyarországon születtem, 7 éves koromban hagytam el Magyarországot, és három éve jöttem haza végleg.

S: Én pedig Hársy Sarolta vagyok, most már Dömötörné Hársy Sarolta. Brazíliában születtem '53-ban, és hát ami Gábornak visszaköltözés, hazatérés volt 2020-ban, az nekem tulajdonképpen átköltözés, mert sosem éltem itt életvitelszerűen. 

 

Kérlek, meséljetek egy kicsit a családi hátteretekről, hogy kezdődött a menekülés? 

G: Apám Szombathelyen született, Budapesten végezte a jogot. Anyám Budapesten született és ott végezte a tanárképzést.
Azért hagytuk el Magyarországot, mert jöttek az oroszok. Apám elhatározta, hogy nem fogja a gyerekeit a kommunizmus szellemében nevelni, és bár anyám először nem akart elmenni Magyarországról, de aztán belátta, hogy apámnak igaza van.

Tudni kell, hogy apám egy hálókocsi vállalatnak volt helyettes igazgatója. Így hát '44 októberében összeállított egy szerelvényt, amelybe betette a vállalatnak a főembereit, körülbelül negyven embert, és kiállította a Vas megyei határ, azaz az országhatár közelébe, hogy bármikor átvigye a határon. Szóval amikor jöttek az oroszok, mi átmentünk Garmisch-Partenkirchenbe (Bajorország), mert apám megtudta azt, hogy a németek harc nélkül fogják átadni ezt a települést, merthogy kórházváros volt. Szóval ott ért minket – anyámat, apámat, húgomat, apai nagyszüleimet, nagynénémet és engem – az amerikai megszállás.
 

És a végén hogy kerültetek Brazíliába?
G: Két és fél év németországi várakozás után, 1948-ban végül megkaptuk a vízumot Brazíliába, ahová apámat akarta küldeni a vállalata, hogy vezesse a brazíliai telephelyet. 

 

Milyen nehézségekkel kellett szembenézned a partra lépés után?

G: Úgy gondolom, hogy mivel én csak tíz éves voltam, elég alkalmazkodóan álltam hozzá az egész helyzethez. De nyilván volt bennem egy-két szorongást keltő dolog, például az, hogy mivel én csak németül és magyarul beszéltem, az ottani gyerekekek pedig csak angolul és portugálul, így nem igazán tudtunk szót érteni, beszélgetni. De aztán nagyon igyekeztem, és rövid időn belül meg is tanultam angolul az angol iskola, ahová beírattak, és anyám segítségével, aki angoltanárnő volt. (Meg mellette német is és művészettörténet is, de ez csak annyiban lehet érdekes, hogy Németországban tanított németet is német gyerekeknek. )

Viszont szerencsére nem kellett semmilyen szállóban nyomorognunk Rio de Janeiroban, mert apám vállalata segített nekik szállásokat is találni. 

A brazilok befogadóak voltak veletek?
G: Teljesen. Ők egy olyan nép, ahol nehéz lenne magadat kívülállóként érezned, annyira odafigyelnek a másikra. Viszont ez nem változtatott azon a tényen, hogy mi magyar menekültek vagyunk. Nem szerettük volna elveszíteni magyarságunkat a teljes asszimilálódás érdekében. Apám magyarul nevelt minket, magyar irodalmat tanított, meg otthon magyarul beszéltünk. 

Aztán mivel látszott, hogy erre más családban is lenne igény, csak éppen idő vagy lexikális tudás nincs hozzá, ezért apám megalapította Rióban a Brazil Magyar Kultúregyesületet, amelynek aztán 10 évig volt a vezetője. 

 

És ez alatt a Brazil Magyar Kultúregyesület alatt mit kell érteni, mik voltak a programok? 

G:  Tulajdonképpen egy mini magyar közösséget hozott létre, ahol voltak megemlékezések, ünnepek, fesztiválok (Magyar Napok), előadások és persze a cserkészet.

A cserkészet hogy érkezett meg oda ki hozzátok? Egyáltalán hogy merült fel bennetek az ötlet?
S: A magyarok, akik emigráltak '44-'45 végén, '45-ben Ausztriában és Németországban,  nekiláttak gyerekeket összeszedni vagy a menekülttáborokban, vagy valahol máshol, és újra elkezdtek cserkészkedni, ugyanis a cserkészvezetők, akik oda kikerültek, nem kevesen voltak. 1948-ban már valami 30 cserkészcsapat működött a különböző német és osztrák városokban. És aztán mikor megkezdődött a kivándorlási menet, a magyar cserkészet is világkörüli útjára indult. Egyébként biztosan hallottál már a Hontalan Sasokról. Ők voltak az az őrs, akik tulajdonképpen a motorjai és beindítói voltak a Külföldi Magyar Cserkészszövetségnek, Bodnár Gábor is közülük való. Szóval az egyik Hontalan Sas, Lajtavári Dani, pont Rióba került több más őrsvezetővel együtt, ahol ’49-ben folytatták azt, amit Ausztriában elkezdtek. Megalakult 13-as számú Szondi György Cserkészcsapat, amelynek tagjai közt büszkén ott feszített a 10 éves Gábor. Aztán mikor Rióban kihalt a cserkészet, a Sao Paoloban egyesített csapat megkapta ezt a nevet.
 

És Sári, te Brazíliában születtél már?
S: Én kint születtem, igen. De a szüleim Budapestről menekültek ugyanabban az időszakban, mint Gáborék. Viszont külön-külön szöktek, mert  csak Németországban találkoztak egymással, méghozzá úgy, hogy apukám egy szép napon besétált  a müncheni Vöröskereszthez, ahol anyukám volt a vezető titkárnője – és mivel így sok táborba ellátogatott, valószínűleg találkozott Gábor családjával is.  

De szóval szüleimnek azért kellett menniük, mert anyukám paraszti család gyermekeként a rendszer ellensége volt. Apukám pedig tartalékos katonaként az amerikaiak németországi fogságában kötött ki, ahonnan egyszerűen csak kisétált és onnan ment a Vöröskereszthez – ugyanis tartalékosként rájuk nem volt nagy hangsúly helyezve.

Szóval a szüleim végül 1949-ben összeházasodtak Németországban, és ’50-ben indultak el végül Brazíliába, ugyanis apukám bátyja már egy évvel hamarabb kiköltözött oda, és azt referálta, hogy az egy jó hely. Szóval mikor megérkeztek Sao Paoloba, akkor már volt hol lakniuk, és apukám rögtön munkába is tudott állni, mert még Németországban kitanulta a mélyhűtőszekrény szerelést.

Aztán 1951-ben a bátyám, aztán 2 évvel később érkeztem én. De ekkor Sao Paoloban, még nem volt cserkészet, az tulajdonképpen csak 4-5 év múlva jött létre, mikor a kiérkező bencés szerzetesek alapítottak egy iskolát, és annak tagjai összefogva megalkottak egy csapatot. Én először 1961-ben mentem cserkészetre az akkor már 100 tagot számláló Dobó Katica Leánycserkészcsapatba, ahol aztán végül csapatparancsnok lettem, és évekkel később pedig körzeti parancsnok. Érdekesség, hogy abban az időben az ottani Zrínyi Miklós Cserkészcsapatba járó fiúknak pedig a bátyám volt a csapatparancsnoka.

 

Sári, te már rögtön portugálul tanultál meg? Vagy a magyar volt az anyanyelved?

Otthon magyarul beszéltünk. Én hároméves koromig csak magyarul, bátyám körülbelül öt éves koráig csak magyarul beszélt. Aztán óvodában, meg iskolában tanultam meg portugálul rendesen. De aztán az egyetemi képzéseimet, az epidemiológiai mastert és virológiai doktorátust pedig angol nyelven végeztem.

Gábor, hozzád visszatérve, neked hogy alakult a cserkészéleted?

Azt kell mondjam, tízéves korom után én örökre cserkész maradtam. Ugyanis először őrsvezető lettem Brazíliában, aztán ezt folytattam Amerikában, ahová egyetemre jártam, és visszatérve Brazíliába pedig már segédtiszt és tiszt voltam. De ezen kívül levezettem 8 Corvina – magyarságismereti tábort, amelyhez mi állítottunk össze egy olyan tudásanyagot, amelyet ma is használnak a vezetőképzésekben. De a Corvina tulajdonképpen egy kiegészítő tábor volt vezetői képesítéssel nem rendelkezők számára is. Az jött, aki szeretett volna. 

Aztán évekkel később, amikor újból Amerikában éltem, a 90-es évek elején Bodnár Gábor felkért arra, hogy legyek a KMCSSZ alelnöke. Amit én nagy örömmel elvállalva az vagyok mind a mai napig, igaz, hogy már csak tiszteletbe foglalva. 

 

Mi volt a legnagyobb élményetek cserkészként?
G: A magyarságunk, amit meg tudtunk élni benne, az volt a legnagyobb élményünk. Mert azt a cserkészetben őriztük meg, és fejlesztettük a fiatalok felé.

S: Nekem azt hiszem, az 1970-es Jubileumi tábor volta legnagyobb élményem kicsiként, és később nekem az Argentínában megvalósuló segédtiszti tábor állt a legközelebb a szívemhez. 

 

Volt olyan pillanat, amire azt mondjátok, hogy igen, ezért megérte csinálni? 

G: Nem, nem volt ilyen pillanat, de egy egész életmód, amelyet tartunk és követünk.

Mit adott nektek a cserkészet?

S: Egy szemléletmódot, amelyen keresztül a világra tudok nézni, rengeteg emléket, közösséget, egy második családot. És hát persze, Gábort is innen kaptam. 

G: Az egész életemet. A mentalitásomat, az értékeimet, ahogy mondtam már, egy teljes életmódot. Illetve a házastársaimat. Ugyanis az első feleségem, aki elhunyt rákban 2001-ben, szintén cserkésztiszt volt. Az ő emlékére hoztam létre egy alapítványt, amelynek keretein belül kiadtunk már 5 könyvet a külföldi magyarság kedvenc népdalaiból, ugyanis Margó imádott nótázni. A könyvekhez van CD is, amin neves magyar népzenészek muzsikálnak, továbbá külön büszkeség, hogy az összes Magyarországon lett nyomtatva.

És Sári, te hogyan kerültél bele a képbe Gábor életében?

S: hát tudod, ez egy izgalmas történet, ugyanis Margó a cserkészkarrierem kezdetén őrsvezetőm volt, illetve később, mikor már csapatparancsnok voltam, sokszor lelátogattak Gáborral és a gyerekekkel a csapatunk táboraiba. Szóval Gáborral onnan már futólag ismertük egymást. De aztán a sors csak 2005 körül hozott össze minket, egy cserkészügy kapcsán. Ekkor ő már özvegy volt, én pedig elvált. Azt gondoltuk, hogy miért ne? Vágjunk bele! És belevágtunk. 

Mikor valaki megkérdezi, hogy honnan valósiak vagytok, ti mit válaszoltok? 

G: Azt, hogy magyar vagyok, aki sokat élt Amerikában és Brazíliában is. 

S: Tudod, számomra ez azért érdekesebb kérdés, mert én ott születtem kinn. És többször följött az a kérdés a brazil barátaimtól, hogy te miért beszélsz magyarul otthon? Miért jársz magyar táncra meg magyar cserkészetre? Te brazil vagy, neked itt kell élned. Szóval később sokat gondolkodtam rajta, hogy mi vagyok. Brazil? Igen, az is vagyok, de nem teljesen, mert a magyar hátterem az sokkal erősebb. Emlékszem, húszéves koromban, mikor Bodnár Gábor azt mondta, hogy te brazil magyar vagy, én azt mondtam neki, nem, én brazil és magyar vagyok. Szóval megtartottam ezt a válaszomat mind a mai napig. 

 

Amikor 1989-ben megnyílt a határ, akkor milyen gondolatok, milyen érzések voltak bennetek?
G: Hát az, hogy haza kell menni Magyarországra előbb-utóbb.

Előbb-utóbb?
G: Igen, megnyílt a határ, tehát ott van nekünk a helyünk Magyarországon. És ez is történt.

És hogyhogy csak később jöttél? Hogyhogy nem akkor, amikor megnyílt a határ?
G: Adaptálódni kellett. Mindenkinek volt állása kint, és át kellett állni. Nekünk 2019-ig tartott rendezni a külföldi életünket, és megérni arra, hogy visszaköltözzünk. Van, aki nem jött vissza. Van, aki ott ragadt, ahol volt, ahol kiépítette az egzisztenciáját, és továbbra is ott van. Mi olyanok vagyunk, akik kötelességünknek tartjuk, hogy hazaköltözzenek.

 

Sári, te mit éreztél, mikor megnyílt a határ, hiszen te azelőtt még nem is voltál itt Magyarországon, ugye?

S: Így van. Őszintén szólva nagyon örültünk, de egyben izgultunk is azon, hogy ez most már maradjon így, ne történjenek újabb borzasztó változtatások. Aztán szépen lassan az én életemben is kialakult az a lehetőség, hogy végre el tudtam jönni látogatóba, és hát megérkeztem, a számomra eddig csak Meseországként ismert Magyarországra. 

És akkor ez a Meseország, amiről meséltél, az tényleg olyan volt, ahogy a fejedben elképzelted?
S: Hát mondjuk úgy, hogy hasonló módon csalódtam, mint egy gyerek. Nyilván nem láttunk mindennap néptáncot az utcán, nem voltak lépten-nyomon népviseletes emberek, stb. Szóval a modernizálódott társadalommal találtuk szembe magunkat. Ugyanakkor viszont nem okoztak csalódást az épületek, a hangulatok. Tudod, én ott kinn nem láttam olyan régi korszakok művészetét és maradványait, mint itt.

 

Mit üzentek a mai fiatalságnak?

G: Két dolgot üzenek. Az egyik az, hogy őrizzék magyarságukat, mert az életük legnagyobb értéke.  A másik, hogy a cserkész életmódot, a cserkésztörvényt, azt értékeljék és tartsák be, mert az egy nagyon komoly érték a XXI. században.

S: Igen, én is körülbelül ugyanezeket mondanám. Ismerjék meg mélyen a magyarságukat, mert a magyar kultúra az nagyon gazdag, és nagyon ritka. Mi, akik sokáig távol éltünk innen, talán ezt kicsit jobban éreztük, értettük. 

 

És utolsóként az szeretném megkérdezni, szerintetek hogyan tudunk a legjobban segíteni a menekülteknek? Ilyen helyzetben mivel tudunk számottevően könnyíteni a nehézségeken? Például most, az ukrán menekültek esetében?

G: Ahogy én látom, Magyarország nagyon szép munkát végez ezen a téren, jól kezelik a szituációt. 

S: Amellett, hogy ugyanígy vélekedem, szeretném hozzátenni, hogy meg kell érteni az emberek nemzeti érzését, hovatartozását. Például az ukránok esetében fontos lehetőséget teremteni arra, hogy meg tudják élni a hagyományaikat, történeteiket, ukránságukat úgy, hogy közben be tudnak illeszkedni az itteni életbe. Fontos teret adni az ember gyökereinek.

 

Köszönöm a beszélgetést!