Köszönöm szépen, hogy részt veszel ebben a beszélgetésben. Kérlek, egy kicsit mesélj magadról; mivel foglalkozol jelenleg?
Éppen a nyugdíjas éveimet töltöm lassan 20 éve – ugyanis 55 éves koromban ilyen prenyugdíjazásban részesültem Venezuelában, ahová kikerültem gyermekként – gyakorlatban viszont sosincs megállás; most is fordítok, tolmácsolok, bíróságon tolmácsolok, magánórákat tartok, egy-két akadémián is adok órát, illetve a Venezuelai Magyar Egyesületnek vagyok az elnöke. De nem is szeretném abbahagyni ezeket a tevékenységeket, mert mozgásban tart, amellett, hogy fiatalok között is sokat forgok, ami nagyon fontos számomra. Mivel német-angol szakos tanár vagyok – egyetemen oktattam Caracasban –, azt szoktam mondani, hogy szakmai anyanyelvem a spanyol, érzelmi anyanyelvem pedig természetesen a magyar.
Te hogyan kerültél ki Venezuelába?
Tulajdonképpen amikor szüleim '49-ben egész egyszerűen elhatározták, hogy ők valahogy nem így képzelik azelőtt az életüket, akkor én másfél éves voltam. És úgy állt a dolog, hogy együtt vágunk neki a határnak. Igen ám, de hát apám tervét a legjobb barátja úgymond beköpte, és ennek eredményeként végül az a döntés született, hogy egyik napról a másikra fogjuk elhagyni az országot. Nagyszüleim viszont apámék lelkére beszéltek, hogy engem ne vigyenek magukkal, mert azt se tudják, hogy hol fogják átlépni a határt, hogy hova fognak menni, és egy másfél éves gyereket ezért nem olyan könnyű megnyugtatni és csendre bírni. Mivel a rábeszélés sikeres volt, ezért szüleim nagyanyámékra hagytak, és nekivágtak az országútnak, de azzal az elhatározással, hogy minél előbb, minél gyorsabban értem küldenek. Vagy ahogy apám búcsúzott: „ez az őrület nem fog sokáig tartani”. De aztán röviddel utána bezárult az úgynevezett vasfüggöny, és akkor már innen se ki, se be, tehát itt maradtam a nagyszüleimmel Magyarországon. Édesanyámék pedig az ausztriai salzburgi menekült lágerbe kerültek, és várták, hogy vagy USA-ban, vagy Kanadában megkapják az úgynevezett kvótát. Egy éjszaka anyukám egy nagyon elkeseredett állapotában valahogy rádöbbent, hogy akkor én most egy másik kontinensre megyek, és a gyerekemet itt hagyom. Elhatározta, hogy ha kell, akkor gyalog is visszajön értem Budapestre. És útnak indult. Így amikor másnap, egy hideg, téli hajnalon felébredt a barakk, anyukám nem volt sehol. Mikor apám kérdezte, ki látta, mondták páran, hogy kora hajnalban elindult egy nő erre meg arra. Na akkor apám és pár barátja futva megindult anyukám után. Meg is találták szegényt, de hát elég rossz állapotban volt mindenféle szempontból.
És akkor apukám azt mondta, hogy nem várnak semmiféle kvótára, a következő diplomáciai delegáció, aki jön a táborba és visz magyarokat, arra ők beszavaznak. És akkor három nap múlva valóban megjelent a venezuelai diplomáciai delegáció, és kijelentette, hogy egy hajó magyart vinne, úgyhogy apukám is beállt a sorba, feliratkozott. De a történethez az is hozzátartozik, hogy azt se tudták, hogy tulajdonképpen hova fognak menni. Szóval utána berohantak a belvárosba, Salzburgba, egy könyvesboltban elővettek egy atlaszt, és elkezdték lapozni, hogy hát akkor hova is fogunk menni? Tudták körülbelül, hogy Caracas a főváros, hogy olaj van, és hogy egy gazdag ország, de hát ez azért édeskevés volt. És akkor valóban így történt, hogy ők aztán egy szép napon megérkeztek Venezuelába, én pedig itthon tovább cseperedtem, és annak ellenére, hogy nagyon nehéz helyzetek voltak, egy boldog gyerek voltam, mert rengeteg szeretetet kaptam a nagyszüleimtől.
Aztán ahogy telt, múlt az idő, a szüleim is egy kicsit erőre kaptak emberileg, anyagilag, akkor azonnal elkezdték a próbálkozást, hogy engem hogy tudnak innen kikaparni. De hát ez nem volt egy egyszerű, sok év elment felettünk. Aztán valahogy valaki megsúgta apukámnak, hogy menjen el a svéd követségre, mert a svéd Vöröskereszt nagyon ügyes a menekült témákban Kelet-Európában is. Apám később mindig úgy mesélte, hogy egyetlen kérdést intéztek csak hozzá: hajlandó-e szégyentelenül lefizetni egy magyar kommunista funkcionáriust. Apám pedig azt mondta, hogy egyet, kettőt vagy akár hármat, csak hozzák el a gyerekemet. Szóval aztán így történt, hogy a svéd Vöröskereszten keresztül, '55 decemberében – tehát amikor egy légy se mehetett se ki, se be – hirtelen megérkezett a kiutazási engedély, hogy a nagymamám és én is mehetünk – nagypapám addigra elhunyt –, így kerültem ki '56 januárjában a tengerentúlra. Míg megérkeztünk Venezuelába, a nagymamám végigsírta az utat, én pedig nem értettem, hogy most miért sír a nagymama, hát elvégre fogalmam nem volt. Hol itt a tragédia? Most mit kell ezzel csinálni?
Aztán megérkeztünk a kikötőbe, és ott a korláton rengeteg nép integetett, és akkor azt mondta a nagymamám, hogy látod azt a virágos ruhás nénit, az a te édesanyád. És akkor sírt egyet. És a mellette lévő bácsi, aki fehér ingben van és szürke nadrágban, az az édesapád. És akkor megint sírt. És a két kisgyerek, az a két öcséd. És hát így kerültem egy családba úgy, hogy nekem nem volt apa-anya fogalmam, nem volt család, meg testvérek.
Ti Magyarországról szintén próbálkoztatok családegyesítési kérelemmel?
Így van, a kérelmet mindig félévente kellett beadni, és ezt a nagymamám nagyon szorgalmasan meg is tette. Minden alkalommal bementünk a Belügyminisztériumba – az első két esetben lehettem olyan két-három éves –, és akkor nem őt kérdezték a szüleimről, hanem mindig engem. Én emlékszem, hogy egy ilyen nagy bőr fotelben ültem, és olyan kicsi voltam, hogy még kalimpáltak a lábaim a levegőben. Nagyon szépen mindig fel voltam öltöztetve, nagy masni a hajamban, és akkor közel jött mindig egy bajuszos bácsi, és az arcomba beszélve kérdezte, és „édesapádék miért hagytak itt téged? Mert már nem szeretnek?” – és ehhez hasonlók. Nahát a nagymamám, aki egy eléggé talpraesett asszony volt, ezt megelégelte, és akkor engem a következő alkalomra kioktatott. Hogyha én azt hallom, hogy édesanya, édesapa, anyuka, apuka, mama, papa, én elkezdek sírni, bömbölni. Ezt annyira begyakoroltatta velem, hogy mikor mentünk a minisztériumba, a villamoson tartott főpróbát. És akkor valóban mondta, hogy „Alízka, hogy kezdesz el sírni?”. Én pedig szépen bemutattam neki. Úgyhogy mikor aztán odakerült a sor, hogy megint engem kérdeztek, ott abban a bizonyos bőrfotelban ülve, nekem elkezdtek folyni a könnyeim egy kis hangaláfestés kíséretében. Erre nagymamám azt mondta ennek a funkcionáriusnak, hogy „hát nem látja ezt a síró gyereket? Hát ne kínozzák szegényt! Kérdezzenek engem!”. Pedig nem volt semmi titkolnivalónk. A szüleim egész egyszerűen elmentek, mert szabadságban akartak élni. Punktum.
Amikor megérkeztél Venezuelába, akkor neked nem volt fura, hogy hirtelen mindenki másik nyelven beszélt?
Lehet, hogy fura volt, de nem hagyott bennem egy negatív nyomot. Nem emlékszem erre. Én itt Magyarországon elkezdtem a második osztályt, és ott januárban bedugtak a sarki iskolába, hogy minél gyorsabban megtanuljak spanyolul, mert nyilvánvaló volt, hogy majd szeptemberben úgyis meg kell ismételni a második osztályt. Úgyhogy nagyon gyorsan megtanultam spanyolul, mert délutánonként is mentem a parkba játszani a venezuelai spanyol nyelvű gyerekekkel. Nem emlékszem semmiféle traumára. Sőt, mikor decemberben megérkeztek az ’56-os magyarok, akkor rengeteget játszottam a magyarokkal, mert egy hozzánk közel eső lagerben voltak elszállásolva.
És a testvéreidhez hogyan álltál hozzá? Ők mégiscsak idegenek lehettek számodra, és nagyon hirtelen kellett őket elfogadnod.
Nekem ők két kissrác voltak, akik nem beszéltek magyarul. Kezdetben eléggé hidegen hagytak. De aztán nagyon megszerettem őket, s ez így van a mai napig is.
Hogyhogy nem beszéltek magyarul?
Mert anyukám reggeltől estig dolgozott, és a két háztartási alkalmazott, akik besegítettek nálunk, ők csak spanyolul beszéltek. De amikor leváltotta őket a nagymamám, akkor ő az öcséimet is megtanította magyarul.
A szüleid mit meséltek, milyen volt az ő megérkezésük?
A kultúrsokk része őket is elérte. Például elhelyezték őket a tengerpart mellett, ahol a mangófák magasodtak, ilyen kis fém bungalókban. És éjszaka senki nem aludt túl jól, ugyanis a társaság 90%-a átélte a budapesti bombázást, és itt az éjszaka közepén egyszer csak ehhez hasonló robajokat kezdtek el hallani. Félálomban azt hitték, hogy megint bombázzák őket, szóval gyorsan kirohantak, és az ég felé néztek. És íme a a kultúrsokk: majmok százai vívtak mangócsatát a cinktetőkön.
Hogyan tudtak munkát találni?
Na ez is érdekes, mert amikor megkapták a papírokat, és odatették őket a bungalókba, akkor a hatóság szépen békénhagyta őket, nem jelent meg náluk senki. Ez volt az új világ. Itt van nektek, tessék, mindenki éljen meg talpraesettsége, leleményessége szerint. Szóval a férfiak a maradék vagyonukat összekaparva felutaztak a fővárosba, ahol például apukám talált anyukámnak munkát; egy észak-amerikai családnál kellett konyhát vezetnie. Azért azt tegyük hozzá, anyukám ekkor borzasztóan főzött, de azért csak elment, és csak megtanult mindent jóra, finomra készíteni. Az amerikaiak nagyon szerették. Apukámnak pedig elég jó volt a kereskedelmi vénája. Mikor látta a rengeteg utcai árust, akkor kifigyelte őket – mert hát nem tudott spanyolul. Szóval végül vett két inget, és kiállt ő is kiáltozva, hogy „camisa, camisa!”, akarom mondani jó magyaros kiejtéssel „kamissza, kamissza!”. Aztán valahogy eladta a kettőt, amiből vett négyet, s tíz év múlva apukám megalapította a saját gyárát, ahol Casablanca márkájú ingeket gyártottak.
Hát ez zseniális! És aztán a végén hogy kerültél a cserkészet berkeibe?
Már akkor volt Magyar Ház és cserkészet is, de oda valamiért nem jutottunk el, mindig csak a templomba. Aztán az őszt egy másik iskolában nyitottam, és egy nap egy borzasztóan megalázó pillanat után durcásan ültem a teremben, és egy lány odajött hozzám, és spanyolul kérdezte, hogy jól vagyok-e. Én pedig – természetesen szintén spanyolul – válaszoltam neki, hogy hát köszönöm igen, de mérges vagyok, hogy kinevettek, mert még nem beszélek teljesen folyékonyan, nemrég érkeztem Magyarországról. Erre azt mondja magyarul: „Te is magyar vagy?” És ez az én Andi barátnőm, aki a mai napig a legjobb barátom.
Ő hívott el először a cserkészetbe, s neki köszönhetően azóta is non-stop cserkész vagyok. Igaz, volt egy kis kilengésem, mikor elkezdtem nagyon elvenézesedni, és fontosabb lett a fiesta, a buli, mint a cserkészet. Ekkor apukám a szemembe nézve azt mondta „idefigyelj, lányom, mondok neked valamit. Te soha nem leszel jó venezuelai, ha megszűnsz jó magyarnak lenni. Úgyhogy mész a cserkészetre, punktum. Mondd meg a barátaidnak, hogy ha látni akarnak, akkor vasárnap csinálják.” Szóval így lettem én tagja a 35. számú Szent Erzsébet cserkészcsapatnak.
Milyen posztokat töltöttél ott be?
A Szent Erzsébeteknél én tulajdonképpen nem lettem őrsvezető, csak őrsvezető-helyettes. Ugyanis 15 éves koromban a szüleim elhatározták, hogy nekem jót fog tenni egy év európai internátus, hogy megint a helyemre tegyenek. Szóval elküldtek a németországi Magyar Gimnáziumba Kastliba – ide nagyon sok emigrált szülő gyermeke járt –, ahova holnapután fogok visszautazni, 55 éves érettségi találkozóra. Ugyanis az a bizonyos egy év Németország végül tíz évre növekedett.
És hogyan tudtál ott cserkész maradni?
Amikor Kastliba megérkeztem és körülnéztem, az volt az első kérdésem, hogy hol vannak a cserkészek. Kiderült, hogy volt egy fiú és egy lány csapat is, szóval én gyorsan felkerestem őket, és tagja lettem a Teleki Blanka Cserkészcsapatnak. A csapatparancsnok Kovács Etelka néni volt, de ő Münchenben élt, a férje pedig a Szabad Európánál dolgozott, szóval elfoglalt emberek lévén, kevésszer tudtak csak lejönni hozzánk. De aztán mivel látták, hogy én nagyon lelkes vagyok, szervezem a programokat, húzom magammal a barátnőimet, akkor Etelka néni felkért csapatparancsnok-helyettesnek.
Így később, mikor egy évet au pair-kedtem az USA-ban, akkor eljutottam Filmore-ba, ahol megcsináltam a segédtiszti képzést. Az Amerikában töltött évem után pedig visszatértem Németországba, befejeztem az egyetemet, és utána hazamentem Venezuelába, ahol megtaláltam megint a régi csapatomat, a Szent Erzsébetet. De akkor már ugye a régi cserkész barátnőim nagy része férjhez ment, gyermeket nevelt, és a gyermekeik cserkészkedtek aktívan szombatonként. A mamák pedig az ún. Búzavirág őrs keretein belül kedd esténként találkoztak egy-egy őrsgyűlésre. Aztán Bodnár Gábor buzdítására megalakultunk felnőtt cserkészcsapatként, és mi lettünk a Ráskay Lea Felnőtt Cserkészcsapat – hozzáteszem, ma is működik.
És akkor egészen Magyarországra való költözésetekig így maradt?
Így. Én aktívkodtam a mamákkal, a gyermekeim pedig cserkészkedtek szombatonként. De aztán mikor beütött a krach, és az új kormány tönkretett mindent, nem volt közbiztonság, kiszámítható gazdaság, megélhetésre elég fizetés, akkor mi fogtunk magunkat, és 2010-ben saját kontónkra visszajöttünk ide Magyarországra. De ugye csak ketten, mert a gyermekeink ekkor már Európában laktak.
De hát aztán a cserkészetet nem hagytam annyiban, a repatriálásom után is megtaláltam a helyemet itthon az öregek 100-as számú Baden-Powell Cserkészcsapatában.
Nem volt nehéz kétszer is elveszteni az otthonodat?
Nem mondom, hogy könnyű volt. A venezuelai házunkat például mi építettük a férjemmel, és aztán 28 évig laktunk ott. Számomra nem csak egy ház volt, egy otthon volt. De hát aztán mikor levettem az utolsó képet a falról, a férjemmel elhatároztuk, hogy ez már nem is egy otthon. Ez már csak a négy fal.
És aztán végül most sem kellett teljesen elengednem a venéz életemet, mert nagyon sok család szintén repatriált vagy idemenekült Venezuelából. És aztán a lányomnak jött az az ötlete, hogy alapítsunk itt egy venéz cserkészcsapatot, hiszen mi is kaptunk esélyt a hagyományaink megtartására, mikor odakerültünk Venezuelába. Most rajtunk a sor, hogy fenntartsuk a venéz hagyományokat is. Így lett a Magyar Cserkészszövetség egyetlen külföldi csapata a miénk.
Ejha! És akkor tulajdonképpen mit mondanál, neked mit adott a cserkészet?
Egy szemléletet. Egy életszemléletet, egy világszemléletet, egy értékrendszert.
Mi volt a legnagyobb cserkészélményed?
Azt hiszem az, amikor a Ráskai Lea felnőtt csapattal 2000-ben a 25 éves évfordulónkra egy 11 napos erdélyi körutat szerveztünk. Tudod, nekünk ott az emigrációban Erdély maga volt Tündérország, ahová annak idején borzalmasan nehéz volt eljutni. Szóval ez, hogy idősebbként ezt végre meg tudtuk valósítani, egy elképesztő élmény volt.
Amikor ’89-ben megnyílt a magyar határ, akkor mit éreztél?
Az egy óriási, tényleg egy nagyon nagy dolog volt. Akkor azonnal édesapámra kellett gondolni, aki közben már elhunyt '87-ben, aki ezt már nem tudta megélni. Szóval egészen hihetetlen volt az első alkalom, amikor először úgy jöttünk át a határon, hogy nem kellett feszengeni, remegni, hogy mit fog szólni, belénk köt-e a finánc akármi miatt. Szóval csodálatos volt, hogy megint egy szabad demokratikus országba léphettünk be. És ezt azóta is nagyon tudjuk értékelni.
Mit üzensz a jövő fiataljainak, a ma fiataljainak. Mire figyeljenek oda?
Talán azt üzenném a mostani generációnak, pláne akik most gondolnak családalapításra, vagy már családjuk van, hogy ki ne hagyják az életükből azt a hihetetlen élményt, hogy a szülő és a gyermek is cserkész. Nagyon összehozza a családot, mindig van közös téma, közös élmény, ami amellett, hogy összeköti az embereket, egy stabil értékrendszert is képvisel. És a gyerekeim is azt mondják, hogy egy életiskola volt nekik is a cserkészet. Egy életiskola.
Így a menekültségre egy kicsit rátérve. Szerinted hogyan tudunk a legjobban segíteni egy menekültnek? Akár most nézve az ukrán helyzetet, akár egy kicsit visszatekintve a venezuelai menekültekre?
Természetesen abban kell a legjobban segíteni, hogy a szükségleteiket fedezni tudják. Konkrétan mi azért is alapítottuk meg ezt a Venezuelai Magyar Egyesületet, hogy segítsünk az integrációban. Nagyon fontos az, hogy az integrációban és nem asszimilációban, mert ez két nagyon különböző dolog. Ugyanis ez utóbbinál feladod a saját értékeidet, azokat a kulturális sajátosságokat, amelyeket szüleidtől örököltél. Én is mindig azt mondom, hogy két szívem van: egy magyar és egy venéz.
Nálunk az Egyesületben vannak önkénteseink, akik magyar vagy angol órát adnak. De vannak olyanok is, akik kétnyelvűként elkísérik a családod például orvoshoz vagy hivatalba.
És utolsó kérdésem az lenne, hogy ha visszautazhatnánk az időben 1949-be, akkor te a szüleid helyében meglépnéd az emigrálást?
Hú, ez egy nagyon nehéz kérdés, de én azt hiszem, hogy igen. Számomra mindig példa volt az, hogy a szüleimnek, nagyszüleimnek mennyire fontos volt a szabadság. Emlékszem, mikor az első osztályt befejeztem itthon, akkor én voltam az egyetlen, akinek nem volt piros nyakkendő a nyakában. A nagymamám ugyanis azt mondta, „nem, Alizkám, nem kell a vörös nyakkendő”. És utólag én is azt gondolom, hogy ha nem lehet zöld nyakkendőm, akkor semmilyen más nem kell.
Köszönöm a beszélgetést!