Detky Bea

Nagyon szépen köszönöm a meghívást. Üdvözöllek! Bemutatkoznál, kérlek?

Született Huszár Beatrix, de a második férjem neve után Detky Beatrix, Bea vagyok, illetve sokaknak Bori. Tudniillik, mikor menekültünk a ‘44-’45-ben, akkor valami rokon azt mondta, hogy a Beatrix név az túl előkelő ahhoz, hogy „Beatrix gyere kaszálni, krumplit szedni!” – mert hát azt hitték, hogy az lesz a sorsunk a menekülés után. Szóval Clevelandben engem csak Boriként ismernek. 

Egerben születtem, '43. december 11-én. Édesapám katonatiszt volt, édesanyám pedig földbirtokos lánya, úgyhogy jól indult a házasságuk, mert a ’38-as esküvő után édesapám persze hogy bekerült a frontra.  Aztán mikor 1944-45 környéként már tűrhetetlenül rossz volt a helyzet, akkor eldöntötték a szüleim, hogy menekülünk. És akkor egy apám által küldött ember felpakolta a családot – anyámat, mi hármunkat gyerekeket, nagyanyámat és a várandós unokanővéremet –, és megindultunk Nyugat felé. Németországba kerültünk aztán, ahol különböző menekülttáborokban laktunk 45 és 51 között. Így voltunk például Pockingban és Osterhodeban is. Ez utóbbinál például olyan erős magyar közösség alakult ki, hogy volt cserkészet is, magyar színház is, magyar iskola is, és az ottani magyarok készítettek egy internetes portált is köszönetképpen a szállásadóknak – ugyanis egy nagyobb angol laktanyában rendezkedtünk be.  

És bár tudom, hogy ez egy nagyon indiszkrét kérdés, de mégis szeretném megkérdezni, te sosem éheztél? 

Őszintén szólva nem mondanám, hogy olyan nagyon éhes voltam, hogy szenvedtem tőle, ugyanis a lagerben volt azért ellátás. És az, hogy ízlett-e vagy sem, az teljesen mellékes volt, tudtuk, hogy mindent meg kell ennünk. Illetve ha édességet akartunk enni, akkor jó volt nekünk a vajas kenyér cukorral. Nem azt mondom, hogy nagyon úri dolog volt ez, de a lényeg, hogy nekünk elég volt. 

Voltak nehézségeid az amerikaiak közé való beilleszkedéssel? 

Nem, nem emlékszem rá. Tudniillik elemiben egy magyar iskolába jártunk, ahol bár angolul tanítottak, egymás között magyarul beszéltünk. Aztán amikorra a gimnáziumba mentünk, akkor mindannyian tudtunk olyan jól angolul, hogy ebből nem volt gond. Meg hát akkor amúgy is sok volt már a menekült Amerikában, amit a régebbi lakosok jól fogadtak.

Szüleid helyében megtennéd, és újra emigrálnál?

Biztos, hogy nem. Mert amennyit hozzám tett az egész élmény, annál többet vett el az a borzasztó érzés, hogy bár Magyarországon születtem, de Amerikában nőttem fel és 56 éve Ausztriában élek. Nem vagyok igazi magyar, hiába annak lettem nevelve, nem itt nőttem fel. Nem vagyok igazi amerikai sem, mert ott is inkább a magyarokkal voltam. És aztán nem vagyok igazi osztrák sem, mert oda is csak bevándoroltam. Szóval kiskorom óta van bennem egy óriási kényszer, hogy megtaláljam a helyemet, a hovatartozásomat a világban. És ez egy olyan örök és nyomasztó kérdés, hogy emiatt biztos nem mennék, nem akarnám kihozni ezt a szorongást a gyermekeimből. 

Ha már Ausztriában éltél, hogy-hogy nem költöztél haza Magyarországra? 

Hát tudod, idősként a kényelem és a kor nagy úr. Itt Ausztriában nagyon jó az egészségügy, ami számomra már elengedhetetlen. Illetve itt élnek a gyermekeim is, és sokat járok hozzájuk unokázni. De azért hogy őszinte legyek, legszívesebben Magyarországon élnék. ’96-ban a második férjemmel vettünk is egy lakást a Rákóczi téren, és vele nagyon sokat jöttünk-mentünk a két ország között. 

Ezek szerint '64-ben visszajöttetek Magyarországra látogatóba.
Pontosan. Vagyis csak én jöttem ekkor. Apámnak ugyanis az volt az álma, hogy mind a három gyermeke járjon egyetemre, mind a háromnak magyar férje/felesége legyen, és hogy mindenki töltsön el egy évet Európában.
Szóval azzal, hogy én osztrák férfihez mentem hozzá, finoman szólva megtörtem a szüleimet, mert nekik az előbb felsoroltak tényleg húsbavágóan fontosak voltak. De aztán a második férjem magyar volt, méghozzá nem is akármilyen. Vele 1988 pünkösdi szombatján házasodtunk össze és 27 évig voltunk házasok. Rengeteg projektet csináltunk közösen, például vettünk egy balatoni nyaralót, amit felújíttattunk, és aztán oda rászoruló gyermekeknek csináltunk tábort sok-sok évig.

És milyen érzés volt, hogy itt vagy Magyarországon?

Arra emlékszem, hogy mikor a vonattal Komárom magasságába értem, öntudatlanul is eszembe jutottak magyar nóták, és el is kezdtem magamban dúdolgatni őket.
Illetve nagyon furcsa érzés volt bennem, nem is tudom megfogalmazni, hogy milyen. Kicsit hihetetlen volt, hogy az eddig csak mesélésekből ismert helyszínen most hirtelen ott vagyok, és történelem valósággá válik. De azért nagyon szerettem jönni ide, mert a nagynéném, aki itt élt, szinte a második anyám volt.