Másnap reggelre kiderül, hogy a rajz másik fele a nagborgi álláson van (illetve egy harmadik pedig Kóspallag előtt). Másnap reggelre nemcsak a fentiek derülnek ki, hanem az ég is beborul és ömlik az eső...

Szóval ott tartottunk, hogy el kell indulnunk. A tavalyi tapasztalatok alapján (kb. 10 kilométeren belül hajtókarleesés) találgattuk, hogy most mi lesz "műszakilag" a helyzet, de az események aznapi alakulását így utólag látva annyi mindenre nem számítottunk, amennyi lett...

Vác után ismét eleredt az eső, majd ismét elállt. Az első emelkedőkön aztán a hegyet még soha nem látott hegyikerékpárok és nagyobb emelkedőn még soha nem biciklizett gazdáik megkezdhették a sebességváltó használatának elsajátítását. A két alapeset: a bicikli az emelkedő elején egyből megáll, mert elmarad a sebességváltás; illetve az emelkedő után következő lejtőn majd' kigyúl' a biciklista lába a fordulatszámtól (mert elmarad a sebességváltás...) De azért lassanként alakul a dolog. Némi előnyben voltak azok, ahol a sebességváltó számszerűleg kijelezte a fokozat számát, mert ott egyszerűbb volt a "távsegítség" még menet közben is ("Balról kettes, jobbról négyes!").

Kóspallag előtt megálltunk az ebéd elköltésére és meglett a második része a rajznak.

A tápláléktól újult erőre kapva (már aki elfáradt, hiszen annyira azért nem volt vészes a terep idáig) begurultunk Kóspallagra, vizet vételeztünk és Nagybörzsöny felé vettük az irányt.

Lassanként elértük utunk legmagasabb pontját (közben jött egy zivatar, de már kezdtük megszokni), majd lejtőkön haladva érkeztünk meg Nagyirtáspusztára. Itt valaha erdőgazdasági hivatal működött és csak a kisvasúttal lehetett megközelíteni. A hely ma turistaközpont.

Nem sokkal később egyszer csak megálltunk a semmi (na jó: erdő) közepén. Túravezetőnk a közelben található különféle érdekességekre hivatkozva - a Magyarországon egyetlen vasúti csúcsfordító, Szent Kristóf dombormű Kisirtáspusztán - invitált minket egy kis gyaloglásra a változatosság kedvéért, de végül kiderült, hogy mindez csak álca volt: valójában csak a természetjárók útvonalteljesítési igazolása miatt, azaz egy pecsételés kedvéért vitt minket le. Na jó, a felsorolt látványosságok is ott voltak, de hogy mi volt az erősebb motiváció, azt csak találgatni lehet. :-)

Lejtőkön folytattuk utunkat, de a nehézségek még nem értek véget. Az út ugyanis egyszercsak véget ért, helyesebben földútban folytatódott. Nem hanyagságból, hanem szándékosan: hogy az autóval közlekedők ne vágjanak át tömegesen a hegyeken, itt pár kilométer csak terepjáróval járható. Biciklivel? Az esők után kissé nehezen, így itt is tömeges biciklitolás lett az eredmény. Páran a nyeregben maradtak, de lehet, hogy nem kellett volna...

A csapat tehát kalandos útja végén megérkezett Nagborgba (azaz Nagybörzsönybe), ahol osztrák hadosztály állomásozott épp a frissen elfoglalt régi orosz helyen. Elfogtak egy orosz katonát is, vallatták, de hallgatott.

A vasárnapi továbbindulást a tegnapi utolsó szakaszon csúnyán összekoszolódott kerékpárok forgalombiztonsághoz minimálisan szükséges letisztítása előzte meg, meg még néhány konvencionálisabb program. 

A küldetés tehát teljesítődött, vissza lehetett térni a főhadiszállásra. A tegnapinál simábbnak ígérkező úton, mert itt már szinte csak lejtők vártak ránk, bár azt már tapasztalhattuk, hogy tükörsima úton is bármikor bármi történhet. :-)

Az előző nappal ellentétben itt kifejezetten jól álltunk az idővel, így eredeti terveinktől eltérően még útközben megálltunk ebédelni az Ipoly partján.

Ezután már tényleg csak néhány kilométer volt hátra Szob városáig, melyet a rossz nyelvek szerint hivtalosan is azért nyilvánítottak várossá, mert "városhiányos térségben helyezkedik el". Vasúti közlekedése viszont - ami számunkra most fontos volt - igen jó, bár aztán kiderült, hogy kerülhet azért porszem a gépezetbe... 

Mit is lehetne zárszónak írni? Részemről csak egy kérdést: mikor lesz legközelebb?