Buday Barnabás beszédének hanganyaga innen letölthető!
Az Országos Elnök megnyitó beszéde
Nagy szeretettel köszöntök még egyszer mindenkit. Egy ilyen közgyűlés nem csak azért érdekes, mert fontos döntéseket hozunk, hanem azért is, mert találkozhatunk egymással. Ez a találkozás az igazi lényege a mai alkalomnak.
Ebbe a néhány perces megnyitóba nem fog beleférni a mögöttünk álló 3 illetve 4 év értékelése, ehhez megfelelő anyagot találtok a közgyűlés honlapján, viszont néhány gondolattal kiegészíteném mindazt. Az elmúlt 3 (4) évben nem nagyon emlegettük, de nem lehet kizárni, hogy a mai napon ne hangozzék el az, hogy a 4 éves mandátumunkat tulajdonképpen 3 éven át tudtuk betölteni: néhány hónap kivételével a 4 év leszűkült ennyi időre.
Kölcsönös elvárásokkal voltunk: mi a tagság felé, mi a megválasztott országos elnökség, és az országos elnökség felé a tagság. Ez a kölcsönös elvárások rendszere általában elég rosszul működik, mert vannak olyanok, akik csalódnak, akik nem azt kapják, amit szeretnének, illetve, amit elvártak.
Felírtam magamnak néhány gondolatot, hogy elnökségként miket éltünk meg. Megéltük a lelkesedés magasságait, az egészen hihetetlen összetartozás-élményt; aki ott volt Székesfehérváron annak idején, átélhette, hogy mit jelent az, amikor több százan hozunk meg egy döntést. De azt sem tagadjuk, hogy voltak mélypontok is az elnökség működésében. Nem kívülről való értékelésként szeretném mondani, hanem belülről, mint elnökség egyik tagja, hogy a lelkesedésünkben mi sem voltunk mindig annyira feltüzelve, mint amennyire kellett volna. Különösképpen az első 9 hónap rettentő rossz hatással volt a munkánkra, és ebből nagyon sok mindent lehetett érzékelni. Az elmúlt években soha nem beszéltünk arról, hogy kiket kérünk számon, hogy valakiket meg szeretnénk kérdezni korábbi működésükről, tevékenységükről. Nem indítottunk fegyelmiket, nem próbáltunk oda nem adott dokumentumokért erőszakkal bejutni lakásokba, nem próbáltunk feltörni kódokat. Csak egyszerűen megpróbáltuk állni azt a helyzetet, amikor – ezt többen így fogalmaztuk meg – szekrényekből csontvázak estek ránk. Hegycsúcsok és mély völgyek: igen, átéltük ezeket. Talán a legnehezebb az volt, amikor azt éltük meg, hogy a lelkesedés csökken. Hogy a mögöttünk állók, a velünk együtt dolgozók, lelkesedése ugyanúgy csökkent, ahogy esetleg a miénk is. Ezt a lelkesedést nagyon nehéz volt helyreállítani, nagyon nehéz volt újra, meg újra berúgni a motort, mondván: gyerünk, lássunk neki, csináljuk!
Talán néhány dologban sikerült egészen egyértelműen előrébb jutnunk. Az egyik, amit felírtam, az a tervezés. A tervezés egyértelmű pozitívuma a mögöttünk álló néhány évnek. Rendelkezésünkre állnak olyan naptárak, amikkel lehet tervezni. Ezeket lehetőség szerint megpróbáltuk úgy elkészíteni, hogy a Szövetség egésze igénybe vehesse. Nyilván a tervezésbe még így is hiba csúszott, ám remélem, hogy megkönnyítette a munkátokat. A másik pedig a kritika. Ahogy az előbb említettem, kaptunk, vagy mondhatom, kaptam néhány övön aluli ütést, amire nagyon nehéz volt válaszolni. Sok esetben ezt nem is tettük meg. Ezt néhányan számon kértétek rajtunk, hogy miért nem lépünk fel keményebben a kritikusokkal szemben. Azt gondolom, hogy bizonyos kemény kritikákra az is válasz, ha az ember nem veszi fel a kesztyűt, amit feléje dobnak. Az országos elnökségi munkában egy dolgot tanultam meg nagyon jól. Kritikát akkor gyakorlok valaki munkája felett – ezt Balutól tanultam, és itt köszönöm neki – ha tudok jobb megoldást, és annak megvalósítására készen állok. Egyéb esetben a kritikát megfogalmazom és elmondom, de lehetséges, hogy nem olyan hangerővel és eréllyel közlöm, mint ahogyan az kikívánkozna belőlem. Ez volt számomra a legerősebb tanulság az elmúlt négy évből.
Sikerek és kudarcok: erről nem fogok most beszélni, mert nagyon jó az a két feltöltött anyag, ami a 2006-ban megfogalmazott kérdésekre egyfajta választ kínál, remélem a közgyűlési honlapon nagyon sokan ezt megtaláltátok.
A Ránk Vár a Világ ígéreteit is megpróbáltuk elemezni: mi az, ami sikerült, mi az, amiben út közben vagyunk, illetve mi az, amivel nem tudtunk foglalkozni, mert nem volt rá idő, illetve van még egy negyedik kategória is, mi az, ami időközben változott, amire azt mondtuk, hogy nem érdemes vele foglalkozni.
Két nagy kérdést szeretnék föltenni. Mi az, ami közös munkára motivál bennünket? Lacira is nézek, aki a legtöbb kérdést megfogalmazta, illetve talán mondhatjuk így, hogy az országos elnökség ellenzékeként a szócső szerepét magára vállalta. A „közös” szó ki van erősítve: Mi az, ami a közös munkára motivál?
- Azt gondolom az, ha megtaláljuk a kibontakozást lehetőségét. Hogyha valami, amiért dolgozunk, annak van eredménye, van látszata, és ezt mások is együtt tudják velünk csinálni. Nyilván a hierarchia nagyon sokszor közbeszól az egyéni elképzeléseknél. És ez a másik nagy leckénk országos elnökségként: mennyire nehéz volt néhány döntést megvalósítani, hiszem nagyon sokszor ellenkező véleményekbe ütköztünk. Sőt volt olyan tapasztalatunk is, amikor a hierarchia erejével sem tudtuk megvalósítani azt, amit szerettünk volna.
- Ami még motivál a közös munkára, ha jó csapatban dolgozhatunk együtt. Az elmúlt 3-4 év alatt az országos elnökség kikristályosodott, mert együtt maradtunk. Nyilván voltak belső konfliktusaink, de ennek ellenére megpróbáljuk ezt a munkát, amit vállaltunk, vállalunk, együtt végezni.
- A harmadik, ami motivál, ha azt érezzük, hogy nem vagyunk egyedül abban, amit vállaltunk, hanem együtt dolgozhatunk valami nemesebbért.
A másik kérdés: Mi az, ami eltántorít?
- Mindannyiunkat nagyon keményen befolyásol az, hogy hány helyen kell megfelelnie, hogy nagyon sokirányú az elkötelezettségünk. Az országos elnökségben három hangadó szerepet vivő tisztségviselőnek – magamat is ideértve – mindhármunknak kisgyermekes családunk van, s talán a leginkább ez az, ami egyéb más programot is biztosít számunkra. Mondhatnám ezt úgy is, hogy az időhiány az, ami nem engedi azt, hogy olyan erővel dolgozzunk, mint ahogyan kellene.
- Második pontnak felírtam a csapatmunka hiányát. Talán itt elhangozhat, bár nem sokszor hangzott eddig el, hogy milyen rossz azt megélni, amikor valaki előre megy, és amikor hátra tekint, akkor azt látja, hogy nincsenek mögötte. Ezt a csapatparancsnok is megéli, talán még a rajparancsnok is. Megélik a kerületek vezetőségei és mi, az országos elnökség is, hogy valamiért nagyon küzdöttünk, valamit nagyon szerettünk volna, és ez nem tudott megvalósulni, mert egyedül maradtunk benne.
- Aztán felírtam harmadik pontként a már említett túlzott kritikát, amikor olyan hangnemben kell valakivel fölvenni a kommunikációt, ami egyikünknek sem lehet célja. Hadd említsem meg a Vezeték nevű újságot, ami azt gondolom, nem a megfelelő módon jelent meg, nem a megfelelő módon ért el titeket, akiket elért. Sajnos nincs itt a főszerkesztőként jegyzett Ormay József cserkésztestvérünk; szeretném, ha itt ülne, hiszen akkor nem kellene az ő távollétében erről beszélni. Nem a kritikák ellen szeretnék szólni, csupán a kritikának a terjesztése ellen. A kritikának kifejezetten nagy szerepe van, amit köszönünk, de nem mindegy, hogy az hogyan történik.
- A negyedik, ami eltántorít bennünket a munkától, és lehetőségeinket rövidre zárja, amikor mással kell foglalkoznunk, mint amivel igazán szeretnénk. Amikor nem jut idő a nevelőmunkára, nem jut idő a programokra, amikor pereskedni kell járni, amikor felesleges iratokat kell gyártani, amikor pályázatírás ideje alatt kiszolgálni kell az országos központban, és sorolhatnám tovább azokat az eseményeket, amelyek nem feltétlen jutottak el a cserkészközvélemény egészéhez, de visszafogtak bennünket a munkánkban.
Néhány mondatot arról, hogy kik vagyunk most. Az első, ami magáért beszél: hányan vagyunk? A WOSM-nek 6307 főt jelentettünk. Mi a valóság és mi a statisztika? Mi rejlik e mögött? Hányan vannak azok a csapatparancsnokok, akik nem adják le a jelentést időben, akik nem vállalják föl a csapatuk létszámát, mert ez túlzott tagdíjfizetést jelentene? Hányan vannak azok, akik megpróbálnak kitérni a Szövetség jogos elvárásai elől? 6300 fő, akit a WOSM-nek jelentettünk. Elég abba belegondolni, hogy amikor a jelenlévők nagy része tizenéves volt, akkor legalább a duplája volt a lejelentett létszám, de két és félszeres létszámokat is adtunk le. Vajon mi ennek az oka? Ezt nem az országos elnökség feladata megfejteni, mi elindíthatunk erről kérdéseket, platformokat, de a Szövetség vezetőinek közös feladata, hogy ebben kicsit változzunk.
Kik vagyunk, mi az identitásunk, milyen az arculatunk, mi a kép, ami rólunk él? Ezen a téren talán sikerült egy kicsit előrébb lépnünk. Igyekeztünk a lehetőségekhez képest sok sajtómegjelenést szerezni; nyilván ez nem úgy megy, ahogy az ember szeretné: de a nagyobb programok kapcsán mindig sikeresebb volt. Ezen a téren is szeretnénk fejlődni, persze ezt is közösen kell megvalósítsuk.
Hol vagyunk? Jól tudjuk, hogy a főváros környékére koncentrálódik a cserkész társadalom nagy része. Ennek hihetetlen nagy veszélye az, hogy a vidéki csapatok, vidéki kerületek elanyátlanodnak, és azért mert nem találkoznak a többiekkel, úgy érzik, hogy ők nem fontosak a Cserkészszövetségnek. Én, mint vidéken élő egykor budapesti, nagyon jól látom, hogy ez micsoda veszély. Ezért szeretettel kérek mindenkit, hogy gondolkozzatok ezen, hogy mit lehet kezdeni ezzel a kérdéssel, amit nem a Cserkészszövetségnek kell megoldani, de nekünk kell kezelni. Hogyan tudunk – én borsodi vagyok – mondjuk a borsodi végeken élő néhány cserkésznek segíteni, hogy csapatéletet és közösségi életet is tudjanak élni. A többi „vég”-et is ide sorolhatnám.
És a Miért vagyunk? – kérdés is fölmerül. Szövetség vagy mozgalom? Együtt vagy külön? Mozgalmat építünk, vagy szövetséget? Mit akarunk tenni, mi a célunk? Közösség és infrastruktúra az, ami meghatározta az elmúlt éveket.
Terveink és a jövő néhány mondatban. Megtaláljátok a közgyűlési honlapon az elnökség stratégiai javaslatát. Mielőtt még bárki föltenné a kérdést: ez nem stratégiai anyag, csupán egy javaslat ennek az anyagnak az elkészítéséhez. Nagyon sokan és nagyon sokat dolgoztunk, hogy ebből formálható és formálandó anyag legyen, amit elétek tudunk tárni. Szeretném, ha elindulna egy közös gondolkodás, hogy mi az, amire majd 2014-ben figyelnünk kell, az akkori elnökség hogyan tud majd beszámolni erről. Négy fő pontja van:
- Nevelő mozgalom. Sokkal jobban szeretnénk a nevelői munkára figyelni, akár belső pályázatokkal. Az eddigi szervezeti kiépítés helyett odafigyelni arra, hogy valóban azzal foglalkozzunk, ami az igazi munkánk, ne pedig a szervezet kiépítésében vesszünk el. Az elmúlt időszakban nyilván ki kellett építenünk egy szervezetet, nyilván meg kellett építenünk egy intézményt – van, aki vízfejnek mondja, én inkább országos fejnek – egy országos központot. Ez megtörtént, és reméljük, hogy mostantól jobban tudunk figyelni a nevelésre.
- Belső és külső párbeszédre épülő civil szervezet. A belső párbeszéd mellett találtok még egy fontos kifejezést: hogy mindezt a bizalomra szeretnénk építeni. Hihetetlen rossz megtapasztalni azt, amikor az országos elnökség tagjaként megjelenek valahol vidéken, és azt érzem, hogy: „Na, megjött a fejes a fővárosból”, holott én ugyanúgy egy vidéki lelkész vagyok, akár csapatparancsnok is lehetnék abban a kis faluban, ahol élek. Nagyon rossz ezt látni, hogy ketté kell, hogy váljunk. Miért ne lehetne az országos elnökség sokkal „jobb-ban”, baráti viszonyban azzal, akik őt megválasztották? A külső párbeszéd egyértelműen arra utal, hogy szeretnénk nagyobb szerepet vállalni a magyar ifjúsági életben. Erre nem nagyon volt lehetőségünk, az elmúlt kormányzati ciklusok ezt nagyon beszűkítették. Talán nem inkorrekt politikailag, ha azt mondom, hogy nagy bizalommal vagyunk, hogy talán kapunk némi szerepet ezen a téren is.
- Hagyomány és megújulás. Szeretnénk a 100 éves évfordulót méltóképpen megünnepelni. Ehhez is találtok fönn javaslatokat, anyagokat; könyvkiadással, a Cserkészmúzeum további fejlesztésével – azt szeretnénk, ha a múzeum nem csak az idősebb, érettebb korosztálynak lenne kedvelt helye, hanem a fiatalok is nagyon nagy örömmel mennének oda, hogy egyfajta információ ide-odaáramlás megvalósulhatna. Nagyon sok tervünk van ezen a téren is.
- Szeretnénk sokkal jobban jelen lenni a társadalomban, hogyha hallatnánk jobban a hangunkat. Nyilván erre rögtön meg lehet kérdezni, hogy miért nem tettétek. Ehhez az kell, hogy legyenek emberek, akik segítenek nekünk, akik lehetőségeket is biztosítanak, és akik segítenek kidolgozni ezeket a véleményeket. Látható alul egy beképzeltnek tűnő latin mondat: a filozófia a teológia szolgálóleánya. Lelkészként ez a mondat jutott eszembe, hogy a szövetség és a mozgalom viszonya valami hasonló kell legyen, a mozgalmat a szövetség kiszolgálja, hogy meg tudja valósítani a céljait.
Egy gondolatot hadd mondjak még, mielőtt a további jelentésekre rátérünk. Nagyon jó volt olvasni azt a sok javaslatot, ami 2006-ban megfogalmazódott. Azóta a lendület kissé megcsappant. Arra szeretnélek benneteket kérni, hogy segítsetek nekünk, hogy olyan legyen ez a Szövetség amilyent szeretnénk. Ezt minden alkalommal elmondjuk, lehet, hogy banális, lehet, hogy van, akinek egyik fülén bemegy, a másikon kijön, de csak akkor tudunk adni, ha elmondjátok, hogy mit szeretnétek. titkarsag@cserkesz.hu
