Országos Elnökség

Légy résen kedves cserkésztestvérem!
(Írhattam volna azt is, hogy KCST, de szeretném lassan ízlelgetni ennek a köszöntésnek minden szavát…)

Töröm a fejem, hogy miként lehetne összefoglalni néhány szóban mi is a közös célunk ebben a megismételhetetlen és rengeteg lehetőséget magában rejtő 2007. évben? Mert sok mindennek bele kellene férnie!

Vágjunk rögtön a közepébe! Azt gondolom közös célunk megvalósítani valamit álmainkból, amelyekre sokan azt mondják utópia és lehetetlenség: Még, hogy testvériség! Még, hogy szebb jövő! Még, hogy felelősség!
Az ünnepnek akkor van értéke, akkor lesz értéke, ha összegzés és előremutató tervezés is követi. Reméljük mindkettőre lehetőségünk lesz idén. Összegezni a mögöttünk levő 100 évet, első sorban annak magyar vonatkozásait: Mit örököltünk és hova jutottunk? Mi maradt ép, mi az, amit továbbra is használni lehet, aztán mit kell megjavítani és végül, mi az, amivel semmit sem tudunk már kezdeni?

Nagyapám – aki 90 évet élt, tudós lelkészként, sokáig egy kicsike zalai faluban – könyvtárából az idegen nyelvű szakirodalom nagy részét én örököltem. Csodás, bőrkötéses, gót betűs régiségek – belelapozni is gyönyörűség, a polcon látni meg még nagyobb –, aztán mára állandó hivatkozásokká vált XX. századi klasszikusok korszak-meghatározó könyveinek korai kiadásai, és persze sok puha fedeles, ismeretlen szerzőtől származó ismeretlen tartalmú, kevésbé értékes darab.
Ahogy rendezgetem a hagyatékot felötlött bennem a párhuzam: mi cserkészek is 100 éves hagyományt örököltünk. Mit lehet belőle tovább vinni és használni? Mi az, ami múzeumba kerül, hogy tovább ne romoljék? Persze nem üveg alá, hogy ne lehessen megfogni, hanem szabad polcra, megőrzésre és kutatásra!
Ezek a régi könyvek a lakásunk legszebb díszei – és tudom, hogy az Internet korában sokszor gyorsabb, ha gép elé ülök, mégis –, alig várom már az alkalmat, hogy kibányásszam belőlük a sehol máshol meg nem található tartalmat.
Mindazt, amit öröklünk, kidobhatatlan teherként visszük magunkkal, koloncnak, lassító nehézségnek tartjuk, egészen addig, amíg fel nem dolgozzuk, és végre új inspirációt adó, életünk aktív részévé váló, általunk is forgatható és használható értékké nem válik.
És nemcsak a cserkészetben örököltünk: nézzük meg istentiszteleteink liturgiáit, régi hitvallásainkat, imáinkat, énekeinket. Egészen addig, amíg csak azért őrizzük őket, mert „meg kell őrizni”, de nem ismerjük, nem forgatjuk, nem ízlelgetjük őket, addig csupán koloncok, melyekkel nem tudunk mit kezdeni. Ha azonban vesszük a fáradtságot és megtanulunk egy-egy szó, gondolat mélyére látni, esetleg azt más környezetbe helyezni, hihetetlen gazdagság tárulhat fel előttünk.
2007-ben ünneplünk: összegzünk és előrenézünk. Itt az ideje, hogy szembenézzünk azokkal a kihívásokkal, melyekkel a felelős embernek – éljen bármilyen kicsiny, vagy bejárhatatlanul nagy településen, legyen eddigi élete rövid, vagy hosszú – törődnie kell. Mit tehetünk a hatalmas erővel érkező, a különbségeket egybemosó kulturális nyomás érzékelésekor? Mitől válhat saját, menteni kívánt nemzeti kultúránk élő forrássá számunkra? Mitől válik életet rendező elvvé az, ami apáink, nagyapáink életében is az volt?
Aztán hogyan kell viselkednünk a nyomasztó, sokunk által lassan már érezhető klímaváltozás tüneteinek észlelésekor? Mit kell változtatnunk megszokásainkon? Hogyan tudunk tudatosabban élni, kevesebbet elhasználni, többet újra hasznossá tenni? Szeretném Eduardo Missonit idézni, aki a világ cserkészei által létrehozott szövetség (WOSM) élén áll:
„Akárcsak táborbontásnál, „ne hagyjunk magunk után semmit, csak köszönetünket és egy tiszteletreméltó nevet”, úgy járjuk végig életünket, hogy a lehető legkisebb ökológiai lábnyomot hagyjuk magunk után. Legyünk kritikus fogyasztók, és tegyünk minden tőlünk telhetőt, hogy elkerüljük az olyan termékek fogyasztását, amelyek megkülönböztetést, emberi szenvedést vagy környezetrombolást rejtenek.”
Mi cserkészek különleges helyzetben vagyunk. Szeretnénk, ha különbözőségeink ellenére barátaink lehetnének mindenfelé – így készülünk az eddigi legnagyobb Jamboree-ra is -, mégis szeretnénk megőrizni azt, amitől sajátos és egyedi színünk lehet.
2007-ben ezekről a színekről kell együtt gondolkoznunk! Nekünk: időseknek és fiataloknak, konzervatívoknak és szabadelvűeknek, a vallásos formákhoz jobban és kevésbé kötődőknek. Nagyon fontos, hogy mindannyian beletegyük mindazt, amit tudunk! A jó munkánkat! Hiszen akkor lehet és lesz értéke szövetségünknek, akkor válunk valódi, nem csupán névleges Szövetséggé, ha nemcsak egyesek alakítják, de aki szeretné, hozzáteheti és hozzá is teszi a magáét!
Egy szövet-ség tagjának lenni jó! Láthatatlan szálak sokasága tart össze bennünket, együtt pedig arra is képesek vagyunk, amire külön-külön gondolni sem lenne érdemes.
Legvégső kérdésünk, amiben olyan egyszerűen, a gyakorlatban mégis oly nehezen, összefoglalhatjuk gondolatainkat: hogyan találunk rá Isten akaratára? Hisszük, hogy van nála alternatíva, megoldás kérdéseinkre! Hiszem, hogy gondoskodik rólam, és életem eseményeiben – igaz legtöbbször csak utólag – de észrevehetem Őt, jelenlétét, jó akaratát és szeretetét.
A kérdés most is csak annyi, hogy a nagy, életutat meghatározó és az egészen apró döntéseimben, az emberekhez és önmagamhoz való viszonyomban, a kötelességeimben és a pihenésemben mennyire figyelek vezetésére: lelkiismeretemre és megszólalásaira.

Az előttünk álló feladatokhoz sok jó kedvet, a harcokhoz lelki erőt, cserkészkedésünkhöz szívbéli örömöt kívánok Mindannyiunknak!

Jó munkát!

Buday Barnabás
országos elnök